Igen hosszúnak érződhetett a múlt hét az Arcane rajongóknak, s várakozásukért cserébe nem kapnak mást, mint tömény depressziót. A második évad második felvonása ugyanis kicsit hátrébb lép, s inkább a családi tragédiákra koncentrál, még egyszer elmélyed karaktereibe, mielőtt végleg belöki őket a Szurdokba.
Figyelem! A cikkben SPOILER olvasható.
Az első felvonást követően kissé elveszetten kezdik főszereplőink, kivétel persze Ambessát, aki a tőle megszokott stílusával továbbra is erősen tartja szem előtt a célját, vagyis, hogy kiírtson minden Rózsát újdonsült kertjéből. Vele ellentétben mindenki más egy (újabb) törésponton áll, amiket igencsak gyorsan mélyít az alvilág kopójának felbukkanása. Az első felvonás nagyon ügyesen ágyazott meg Vander visszatérésének, apránként, akárcsak a marketing, kétségkívül ehhez a szálhoz kötődött emiatt a legnagyobb várakozás, melyhez maradéktalanul sikerült is felérni. Kérdés, hogy jó ez a többieknek?
Vander szála ugyanis teljes mértékben átveszi a játékidőt ezen három részre, ami egyrészt ugyan teret enged az előzőből sokak által hiányolt lassabb karakterközpontúságnak, másrészről viszont egy szűk réteget mozgat csak magával. Singed-nek hála akarata ellenére újjászületik, hogy immár a játék Warwickjaként vicsorogjon vissza ránk (igaz, még nem teljesen), visszahozása pedig egyszerre kellően arcane-osra és horrorisztikusra sikerült. Vizuálisan megint csak egy külön faj a történeten belül, amibe marha jól építették be játékbeli képességét, akárcsak Ekkónál az első évadban. Aztán hirtelen túl is lendülünk a bestia részén, hogy a lényegre, a családi drámára koncentrálhassunk. S lássuk be, az Arcane-t bár legtöbbször vizuális elemei vagy dinamikus koreográfiái miatt emlegetik fel, ám az elmélyült karakterábrázolások nélkül ezek közel sem ütnének akkorát. A középső etap pedig ezekre fekszik rá mindazok esetében, akiket valaha is védelmezni próbált. Vi és Jinx kénytelen összefogni a kedvéért, ebből a dinamikából pedig megint Jinx felé dől a mérleg nyelve, aki immár a sokadik identitásválságába keveredik, csak ezúttal nem önmagáért. Itt van ugyanis Isha, aki úgy néz rá, mint ő anno Vi-re, s akit úgy kellene védelmeznie, mint őt anno Vander. A semmiből felbukkant kislány ártatlan adaléka a szériának, éppen ezért sejthetjük, hogy sok jó nem vár rá, cserébe Jinx sokat lendül általa előre. Vi továbbra is támogató szerepben van, érdekes, hogy bár anno Vander őt szánta vezetőnek, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a szerep Jinxre fog hárulni.
Ezúttal kevesebb klipszerű betétet kapunk, de a gyönyörű Remember Me szekvencia szépen gyomorba vág, s az még csak a múltidézés kezdete. Visszatér Silco, megismerhetjük Vi és Jinx édesanyját, kicsit beleláthatunk ezúttal a felnőttek álmaiba. Kemény belegondolni, hogy megannyi igyekezetük ellenére a következő generáció semmivel sincs jobb helyzetben, Vander pedig az egyik legemberibb karakterként egy állati formára van ítélve, ami végül valószínűleg le is győzi. Rajtuk kívül azonban mindenki, még Ambessa is valamennyire háttérbe szorul, Sevica például egy ponttól teljesen felszívódik, Cait meg legalább olyan gyorsan vált narratívákat mint partnereket. Még Singed az akiről többet tudhatunk meg, csak róla valószínűleg nem sokan akarnak. Viktor jelenléte jelentős ugyan, de továbbra is rejtély, ahogy az Arcane is, Mel sztorija halad ugyan, de szintén nem sok jut neki, Jayce pedig csak felbukkan, hogy megágyazzon a végső összecsapásnak. (Az viszont elég megkapó, hogy a fejlődés emberének kalapácsa teremti meg végül Viktorból a géphírnököt.) Pedig Ambessa története, Cait örültsége/diktátorsága, kettejük kapcsolata vagy Mel ereje például csak egy-egy feldobott téma a sok közül, amit szívesen néznénk, igaz a noxusi harcosnő saját dala sem hangzott még el, így biztosra vehetjük, hogy számára még hátra van a legjobb, s bár anno meglepő választásnak tűnt, egyértelműen leigázta a sorozatot. Félreértés ne essék, egyébként a fenti elemeknek és fordulatoknak mind meg van ágyazva így is, párbeszédekkel, vizuálisan vagy épp egy-egy pillanatból kiindulva, ezekben a narratív eszközökben is mindig erős volt a széria, csak most sok esetben olyan szorosan követik egymást, hogy nem mind váltják ki a kívánt hatást. Az ütemen kívül viszont továbbra is mindenben hű önmagához az Arcane, a vizuális megoldások, a zenék, a párbeszédek, az apró gesztusok, s a játék visszaköszönő elemei mind-mind a helyükön vannak. Az is egyértelműen érződik, hogy a hangsúly továbbra is egy egész történet elmesélésén van, amiben mindenkinek megvan az adott helye, s ezt nemigen áldozzák be például a fanservice oltárán, gondolva itt akár Ekko teljes mellőzésére.
Ugyan az utolsó képsorok nagyon is maradandóra sikeredtek, azért itt már jobban érződik, hogy sietniük kellett. Ez érdekes kontrasztban van azzal, hogy egyébként nagyon is jól áll a három résznek a lelkizés, a lassítás, ám annyi jó karakter van a szériában, hogy azért ott motoszkál a nézőben: na és a többiekkel mi van? Reméljük, hogy a fináléban mindenkinek lesz helye és visszatér, mert nagyon megérdemlik, akárcsak Vander.
VERDIKT
Az Arcane kicsit hátrébb lépett a nagy finálé előtt, cserébe talán a széria legérzelmesebb epizódjait kaptuk. Mivel Vi-ék történetétől elvileg szombaton búcsúznunk kell, természetes, hogy rajtuk van a hangsúly, ám míg velük időznek, a többiekkel sokszor szalad a cselekmény. A lezárás pedig eszméletlen sok mindent ígér, kérdés, mennyit csap majd le, se mennyit hagy meg az egyik következő szériának.
Szólj hozzá!