A vadon szíve – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A vadon szíve (Heart of the Beast) alapvetően egy nagyon egyszerű történetet mesél el, csak éppen ezt a történetet meglepően jól ecseteli. Különösen erős a kutya jelenléte, ami természetesen nem pusztán az állat teljesítményén múlik, hanem azon is, ahogyan Ayer és az operatőr Mauro Fiore megmutatják a négylábút. Valójában négy kutya alakítja Odint, és ez ugyan technikai szempontból érdekes részlet, a végeredményen azonban nem érződik. A kamera sokszor időzik az állat szemén, és ezek a képek különösen betalálhatnak annak, aki szereti a kutyákat. Amikor pedig a történet igazán veszélyessé válik, a néző tényleg elkezd aggódni érte.

A film főszereplője James Belmont (Brad Pitt), egy korábbi különleges alakulatnál szolgáló katona, aki már visszavonult. A háború nem múlt el nyomtalanul mellette: testi sérüléseket és PTSD-t is magával hozott. Ugyanez igaz Odinra, a harci kutyájára, aki szintén rémálmokkal küzd. James és Odie egy alaszkai kiruccanásra indulnak, amelynek tulajdonképpen terápiás célja is van. Mindketten átélték a háború borzalmait, és mindketten magukon viselik annak nyomait. A nyugodt természetjárás azonban nem marad sokáig idilli. Egy másik szabadtéri ember, akit J.K. Simmons alakít, összefut velük, és egy időre csatlakozik hozzájuk. Miután továbbáll, James és Odie ismét kettesben maradnak. A helyzet akkor fordul igazán komolyra, amikor az időjárás miatt James úgy dönt, hogy korábban indulnak haza. A repülőgépet vezetve azonban szívrohamot kap, a gép pedig lezuhan az alaszkai vadonban. Innentől kezdődik az igazi túlélőfilm. James és Odin egyaránt megsérülnek, de a férfi állapota jóval súlyosabb. Egy olyan környezetben találják magukat, ahol nemcsak a hideggel és az időjárással kell megküzdeniük, hanem vadállatokkal, sérüléseikkel és saját egyre gyengülő testükkel is. Minden egyes pillanatban romlanak az esélyeik. Ahhoz, hogy egyáltalán legyen esélyük kijutni, minden tartalékukat mozgósítaniuk kell – és közben végig támaszkodniuk kell arra a különleges bizalomra, amely közöttük kialakult.

Kövess minket Facebookon is!

A történet egyik legfontosabb kérdése természetesen az, hogy mi lesz a kutya sorsa. Egy kutyás túlélőfilm esetében ez aligha kerülhető meg, és a kutyabarát nézők valószínűleg már az első percekben ettől tartanak majd. Aggódnunk nem kell a kutyusért, hiszen a film már az első percekben egyértelmű utalást tesz, hogy Odin túléli a történetet. David Ayer szerint ennek tudatos oka volt: a kutyákban van valamiféle ártatlanság, és megbíznak bennünk, hogy vigyázunk rájuk. A rendező ezért fontosnak tartotta, hogy megnyugtassa azokat a nézőket, akik korábbi kutyás filmek miatt már eleve gyanakodva ülnek le egy ilyen alkotás elé. Ez persze nem jelenti azt, hogy A vadon szíve innentől kellemes természetfilm lenne. A kutya életben marad, de a film nem bánik kesztyűs kézzel sem a szereplőivel, sem a nézőivel. A természet itt nem romantikus háttér, hanem könyörtelen ellenfél. Ayer nem próbálja megszépíteni vagy idealizálni a vadon veszélyeit. A lenyűgöző tájak mögött ott van a hideg, az éhség, a sérülés és az állandó életveszély.

A filmet egyébként nem Alaszkában, hanem Új-Zélandon forgatták, ráadásul olyan területeken is, ahol korábban még nem dolgozott filmes stáb. A végeredmény látványos. Mauro Fiore, aki az Avatar című filmért Oscar-díjat kapott, olyan képeket készít, amelyek valóban érzékeltetik a vadon hatalmát. Erdőkkel borított hegyek, csendes tavak és dübörgő vízesések jelennek meg a vásznon. A természet szépsége önmagában is lenyűgöző, de éppen ettől lesz még erősebb az ellentét, amikor ez a gyönyörű környezet hirtelen életveszélyes hellyé változik. A film érzelmi súlyát ugyanakkor nem a látvány, hanem James és Odie kapcsolata adja. Odie nem egyszerűen James kutyája. A háborúban bajtársa volt, akire ugyanúgy lehetett számítani, ahogy a kutya is számíthatott rá. A köztük lévő bizalom nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, és a vadonban töltött útjuk sem az első alkalom, amikor egymás segítségére szorulnak. Ezúttal azonban mindketten végletesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.

Brad Pitt ebben a szerepben szinte szokatlanul visszafogott. James kevés szót használ, inkább a tettek beszélnek, és a karakter nem valamiféle legyőzhetetlen szuperhősként jelenik meg. Képzett katona, de közben hús-vér ember, akit a sérülései és a saját halandósága folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy ő sem képes mindenre. Pittnek ráadásul szinte végig egy kutyával kell kapcsolatot teremtenie a vásznon, és ez meglepően jól működik. A néző elhiszi, hogy James és Odie valóban összetartoznak.

A film nagy részében tulajdonképpen Pitt és a kutya kettőse viszi a hátán a történetet. J.K. Simmons mellett Anna Lambe az egyetlen másik szereplő, aki valamivel több játékidőt kap, így a színészi munka jelentős része Pitt vállára nehezedik. Ehhez képest a film egyáltalán nem érződik üresnek. Sőt, a minimalista megközelítés kifejezetten frissnek hat egy olyan korszakban, amikor a nagy stúdiófilmek gyakran hosszú játékidővel, rengeteg digitális látvánnyal és mindenféle plusz történetszállal próbálják lekötni a közönséget. A vadon szíve ezzel szemben mindössze 101 percig tart, és gyakorlatilag semmit nem cipel magával feleslegesen. A film első felében a tempó kifejezetten nyugodt. Megismerjük Jamest és Odie-t, látjuk a kapcsolatukat, és azt is, miért fontos számukra ez a természetben töltött idő. Aztán megtörténik a baj, és onnantól kezdve szinte nincs megállás. A játékidő második része egyik feszült pillanatból ugrik a másikba.

David Ayer és Cameron Alexander forgatókönyve nem akar nagy trükköket bevetni. Nincsenek különösebb meglepetések, és aki sok túlélőfilmet látott már, valószínűleg pontosan érzi majd, milyen irányba halad a történet. A rendező azonban tisztában van azzal, hogy ebben az esetben nem a fordulatok jelentik a lényeget. Sokkal fontosabb, hogy a néző elhiggye: Odin valódi társ, James pedig valóban bízik benne. A kutya nem egyszerű filmes kellék vagy cukiságfaktor, hanem a történet egyik főszereplője. A feszültséghez Jared Michael Fry zenéje is sokat hozzátesz. A film nem próbálja állandóan túlmagyarázni, mit kellene éreznünk, de a zene folyamatosan fenntartja a veszélyérzetet. Ayer pedig a kutya tekintetét is tudatosan használja arra, hogy közelebb hozza a nézőhöz ezt az állatot. Emiatt a James és Odie közötti kapcsolat a történet végére érzelmileg is megállja helyét, anélkül, hogy olcsó érzelmi manipulációvá válna. A lezárásnál pedig külön pluszpont, hogy Stephen Wilson Jr. egyik dala szól.

James karakterére ráadásul még csak a hollywoodi hős jelzőt sem lehet mondani. Veterán, természetjáró, szeret kempingezni, horgászni és vadászni. Bass Pro Shops-pólót visel, Cormac McCarthyt olvas, és alapvetően egy olyan figurát látunk benne, akit Hollywood nem mindig ábrázol ilyen együttérző módon. A film nem akarja kiforgatni vagy kigúnyolni ezt az életformát, hanem egyszerűen egy olyan emberként mutatja be Jamest, akinek a természettel való kapcsolata fontos része az identitásának. Ugyanakkor érdemes felkészülni arra, hogy a túlélésnek itt ára van. A két jóbarát útját időnként kifejezetten fájdalmas nézni. A direktor nem csorbítja a természet kegyetlenségét: rengeteg vért és egy durva csonttörést is megmutatnak. Van, amit az ember legszívesebben az ujjai mögül nézne végig. Egy ponton a vadász szerepét betöltő James maga válik prédává, és ettől a történet még keményebb fordulatot vesz.

A film mögött közben egy spirituális réteg is meghúzódik. Ayer maga is volt katona, és keresztényként fontosnak tartotta a hit kérdését. Elmondása szerint a történet egyik központi témája a lelki állóképesség, valamint a feltétel nélküli és önfeláldozó szeretet. Mindez azonban nem válik szájbarágóssá. A hithez kapcsolódó gondolatok inkább a történetbe és a képi világba vannak beépítve. Nem lenne helyes James és Odie útját egy az egyben vallási allegóriaként értelmezni, de vannak párhuzamok. A párosnak újra és újra meg kell küzdenie a nehézségekkel, miközben egymásra támaszkodnak. A szenvedés, az ítélet, a gyógyulás és az áldozathozatal gondolatai ott vannak a történet mélyén, de a film nem áll meg azért, hogy ezeket külön elmagyarázza. Inkább hagyja, hogy a néző érezze ki őket abból, amin James és Odie keresztülmegy.

VERDIKT

Egy egyszerű, feszes túlélőfilm egy veterán katonáról és a kutyájáról, akik egy kegyetlen környezetben próbálnak életben maradni. A vadon szíve nem találja fel újra a túlélőfilmet, de a maga régimódi, hatékony módján pontosan azt nyújtja, amit ígér: egy kemény, feszült és érzelmes kalandot egy emberről és arról a kutyáról, akiben a legnehezebb pillanatokban is feltétel nélkül megbízik.