A leleplezés napja – Kritika

Állítsd be, hogy a cikkeinket mindig az elsők között lásd a Google keresőben

Steven Spielberg rajongóinak valószínűleg nem kell bemutatni a filmes egyedi és jól felismerhető stílusjegyeit: a tágra nyílt, csodálkozó tekintet, amivel a karakterek bámulnak a kamerába, legyen szó dínóról, ufóról vagy a szerelmükről. Nos, A leleplezés napja (vagy angolul a Disclosure Day) című filmben Spielberg nemcsak előveszi a felsorolt védjegyeit, hanem egyenesen fegyverként használja azokat. Egy olyan pörgős sztoriba építi be fő motívumként, ami egyszerre van tele felnőttes mélységgel és gyerekes ámulattal.

A film zsenialitása abban rejlik, hogy egyszerre nagyon aprólékos és gigantikus. Mindössze néhány karakterre fókuszál pár nap leforgása alatt. Ez a szűkös keret könnyen fullasztóvá válhatna, de helyette tökéletes terepet biztosít arra, hogy olyan hatalmas témákat boncolgasson, mint a hit és az idegenek létezése – és hogy az egyik hogyan borítja fel a másikat. Persze mindezt két autósüldözés között. Spielberg és a forgatókönyvíró David Koepp nem cicóznak: azonnal bedobják a nézőt a mélyvízbe. A sztori a dolgok sűrűjében indul, úgyhogy elején résen kell lenni, mert záporoznak a fura szakkifejezések, az új arcok, és a háttérinfókat is csak félvállról odavetett mondatokból lehet összerakni. A kezdéskor Daniel (Josh O’Connor), a kiberbiztonsági szaki már javában menekül a Wardex nevű megavállalat elől, amit a velejéig gonosz Noah (Colin Firth) vezet, brutálisan fejlett technológiával a háta mögött. Daniel hátizsákjában nagy adag titkos információ lapul, amit a Wardex mindenáron elhallgattatna. Daniel viszont hisz az igazságban, úgyhogy barátnőjével, Jane-nel (Eve Hewson) megkezdik a végeláthatatlan, merész meneküléssorozatot a céges nehézfiúk elől. A cél nem kicsi: a leleplezés napja ország-világ előtt, megosztani az ufókkal kapcsolatos igazságot a bolygó mind a nyolcmilliárd lakójával.

Kövess minket Facebookon is!

Az a nyolcmilliárd ember egyébként pont eléggé be van feszülve, mert a világban totális a káosz lett úrrá – amely tükörként szolgál a való világ problémáira. Az átlagemberek megrohamozták a benzinkutakat és a boltokat, a híradókban pedig komor arccal magyaráznak a DEFCON 2-es (háború közeli) készültségről. Éppen a harmadik világháború kirobbanását vetítik elő, amikor főszereplőink elviszik a fókuszt az addigi eseményekről. A konfliktus pontos háttere homályos, de a kubai rakétaválsághoz hasonlítják, és az USA, Oroszország, valamint Észak-Korea van benne a sűrűjében.

És ha már híradó: Margaret Fairchild (Emily Blunt), a kansas City-i időjós melóba menet különös és megmagyarázatlan dologra lesz figyelmes, hogy fura módon mindent tud azokról a vadidegenekről, akikkel az utcán összefut. Amikor pedig élő adásba kerül, az időjárás helyett valami halandzsa nyelven beszélni kezd, ami leginkább a beatboxra hasonlít, csak sokkal több benne a csettintés. Csak nem… egy idegen nyelv? Miután a videó virális lesz a neten, Margaret is a Wardex célkeresztjébe kerül. Innen a tempó brutálisan felpörög, a jók pedig folyamatosan futnak vagy bujkálnak a rosszfiúk elől. Az, hogy Spielberg 79 évesen még mindig képes ilyen friss és egyedi akciójeleneteket letenni az asztalra, kész csoda. Főleg, hogy itt szándékosan visszafogta magát: nincsenek menő sci-fi kütyük, csak autók, terepjárók és – a film legdurvább jelenetében – egy vonat. Ő egy igazi művész, akinek a legfőbb ecsetje még mindig egy középkategóriás szedán.

Nem mintha teljesen hiányozna a jövő technológiája. Van egy idegen technológiával működő rendszer, amivel Noah képes „belelátni” az üldözöttek tudatába, messziről kommunikálni velük, sőt mi több egy időre átvenni felettük az irányítást. Ezt a trükköt Spielberg zseniálisan használja a feszültségkeltésre és a háttérinfók átadására is, ráadásul a szabályait a tőle megszokott vizuális minimalizmussal magyarázza el. Ez az egyik azon kevés sci-fi elem közül, amit megengedett magának, amúgy maradt a letisztult, földhözragadt stílusnál.

A színészgárda is meglepően szűk a sztori méretéhez képest. Főleg brit színészek játszanak amerikaiakat, de az akcentusok simán elmennek, Emily Blunté különösen jól cseng. Élete egyik legnagyobb alakítását hozza, kétségkívül ő a film legjobbja: olyan könnyedséggel veszi a karaktere meredek fordulatait, ami felett könnyű lenne elsiklani – kivéve, amikor Margaret váratlanul folyékonyan beszélni kezd korai vagy orosz nyelven. Josh O’Connornak hozzá képest hálátlanabb, kevésbé villogó szerep jutott, de már bizonyította, hogy igazi főszereplő alkat, aki a leginkább elszállt sci-fi ötleteket is képes emberközelivé tenni.

Colman Domingo folytatja a 2026-os sikerszériáját – az Eufória fináléja után. Bár most nincs túl sok játéktere, pont azt a stabil, megnyugtató jelenlétet hozza, ami kell a film elborultabb pillanatainak egyensúlyozásához. Akár úgy jellemezhetnénk, mint a „játékmestert”, akivel közelebb kerülünk a megoldáshoz, a karakterének segítségével rakjuk össze a kirakós darabjait. A leggyengébb láncszem talán Colin Firth, de a probléma nála inkább a forgatókönyvben keresendő: a karaktere olyan pálfordulásokat produkál felvonások között, amelyekre nem voltunk felkészülve és nem alapozták meg rendesen. Összességében ezt lehet elmondani a film befejezéséről is, mert hamar rövidre zárták a szálakat, néhány elemet összecsaptak és egyes karakterek sorsa lóg a levegőben. A legnagyobb problémát mégis az, hogy nem kezelték jól a majdnem két és félórás játékidőt, mert a keret bőven adott volt. Ez a korábban említett szűk fókusz hátulütője; egy pici plusz infó segített volna kerekebbé tenni a dolgokat vagy ha már nem szerették volna mélyíteni a látottakat, akkor nyugodtan rövidebbre vághatták volna.

Ennek ellenére a szálak egy hatalmas, érzelmes fináléban futnak össze. A leleplezés napja legmeglepőbb húzása, hogy a reményről szóló üzenete sokkal finomabb, mint várnánk – ugyanúgy egysoros, elszórt félmondatokból derül ki, mint a karakterek háttértörténete. Ez a fajta történetmesélés a legérettebb formában mutatkozik be: bízik a nézőben, hogy szájbarágás nélkül is megérti a lényeget. Gondolta ezt a rendező, hogy majd jönnek a gondolatok, de megvallva az őszintét, órák kellettek, hogy átjöjjön a mondanivaló, feltéve, ha ezekre gondolt Spielberg. Mert annyi mindent bele lehet látni a film üzenetébe. Nem véletlen az sem, hogy bevetnek egy konkrét apácát is (Elizabeth Marvel alakításában), hogy segítsen kibogozni a hit nagy kérdéseit. De érthető, Spielberg miért érezte ezt szükségesnek: korábban előfordult, hogy nem ment át teljesen a mondanivalója (gondoljunk csak arra, hányan hiszik azt mai napig, hogy az A.I. – Mesterséges értelem végén ufók vannak, nem pedig robotok).

VERDIKT

Ez a film tökéletesen mutatja, mennyit komolyodott Spielberg az évtizedek alatt. Egy dolog viszont nem változott: majdnem 50 évvel a Harmadik típusú találkozások után még mindig teljesen nyitott szívvel áll a földönkívüli élet lehetőségéhez, és maximálisan hisz abban, hogy az emberiség képes ezt befogadni. Annak a veszélye, hogy A leleplezés napja optimizmusát félreértik, minimális. Feltéve, ha az emberek hajlandóak odafigyelni, és nem csak ufókra vadászni.