A Fallout-játékok újabb és újabb fejezetei mostanában ugyan nem igazán arattak sikereket a rajongók körében, ám a mára kultikussá vált franchise ezúttal méltó fejezettel lett gazdagabb. Nehéz megmondani, mi kell egy remek játékadaptációhoz, viszont azok akik például a The Last of Us esetében a megfelelő hangulatot hiányolták, valószínűleg itt nem panaszkodhatnak, kétségkívül az viszi a hátán a produkciót, illetve az eredeti iránt érzett alázat.
A játék világát és kiindulópontját szinte egy az egyben adaptálták, így a sorozat a Nagy Háborúval kezdődik, melyben atomfellegek közepette elpusztul az ismert világ, maroknyi túlélőt hagyva maga után egy merően másik ökoszisztémában. A cselekményt tekintve egy teljesen új történetet kapunk, mely kezdetben három szálon indul el, ezek mindegyikén megismerkedhetünk nyolc részes történetünk főszereplőivel. Egyikük Lucy MacLean (Ella Purnell), a 33-as Menedék lakója, aki egy sor szerencsétlen fordulat után azért merészkedik a felszíni világba, hogy megtalálja elrabolt édesapját. Másikuk Maximus (Aaron Moten), az Acél Testvériség (a múlt ereklyéit kutató szervezet) egy kadétja, aki mindennél jobban szeretne Lovaggá válni egy napon, s aki szintén kétes történések sora után magához is ragadja ennek lehetőségét. Utolsó és legfontosabb karakterünk Cooper Howard (Walton Goggins), a volt színész, s közel háromszáz éves ghúl fejvadász, aki összeköti a sorozat majdnem összes karakterét amint célpontjai után kutat. Rajta keresztül ismerhetjük meg egyébként a régi világot is, s bizony egyértelmű, hogy sajnos az emberek nem változnak még gombafelhők hatására sem.
Graham Wagner és Geneva Robertson-Dworet sorozatának talán legnagyobb erénye a príma hangulatteremtés, mely azonban megannyi összetevőből áll. Egyrészt a helyszínek és a díszletek még egy laikus számára is egyértelműen bemutatják ezt a világot, mindegyik egészen aprólékos, láthatóan tele a játékosok számára utalásokkal. A jelmezek és kellékek terén sem lehet okunk panaszra, a T-60-as páncéltól kezdve, az ismerős fegyvereken át, a Pip-Boy-ig megpróbálták a lehető legtöbb dolgot egy az egyben beemelni a vászonra. A praktikus effektek és a CGI elegye is jól el lett találva, bár sajnos szörnyekből nem kapunk sokat. Néhány kivételtől eltekintve ezek sem rántanak ki az élményből, a zene pedig rég számított ennyit egy sorozatnál. Ráadásul hagynak időt a világ megismerésére, hiszen ghúl karakterünkön kívül a többiek még nem igen járatosak a felszínt uraló káoszban. A közönséget egyértelműen be akarják vonni ebbe a világba, akárcsak egy szerepjátékban, így valahogy egyszerre tűnnek ismerősnek Kalifornia homokdűnéi és a Menedékek 50–es évekbeli szürkeségei.
A történet maga is teljesen szépen lett adagolva, s bár mindenképp grandiózusabban hangzik mint egy víztisztító chip utáni kutatás, azért sok meglepetést nem okoz, akik pedig kifejezetten az Acél Testvériségéből szerettek volna többet látni, csalódni fognak. A nyolc rész mindegyike egy óra körül táncol játékidőben, így végre arra sem lehet panasz, hogy fél órás-negyven perces részeket kapunk. Ez az idő többnyire ki is van töltve, s a több szál, illetve a múlt-jelen váltogatása folyamatosan fenntartja az érdeklődést.
A színészek láthatóan élvezik az egészet, s karaktereik is érdekes hármast alkotnak. Lucy egyrészt megtestesíti a játékosokat, rajta keresztül lépdelünk a kies világban, sőt az elején még a képességeit is felsorolja nekünk. Ő az erkölcsi iránytű a gonosz uralta világban, követi a Menedékben tanult szabályokat, birkózik a hazugságokkal, s közben próbál terelgetni mindenkit akivel összehozza kalandja, beleértve Maximust is. Maximus lett talán a legsokoldalúbb szereplő, aki kezdetben sokszor gyáva és esetlen, s nem rest bevallani, hogy bizonyítási vágya erősebb bizonyos morális elveknél. A Testvériségnek köszönheti az életét, ennek ellenére a társaitól elszenvedett zaklatások miatt, képes eldobni tanaikat, csakhogy bizonyítson. Túl önérzetes és túlontúl tettleges történetünk elején, ennek köszönhetően pedig ugyan elég hamar eléri vágyát, viszont csapdába esik a körülmények által. A fő kérdés pedig, hogy ki is ő valójában, s mennyiben határozza meg őt a páncél.
Walton Goggins a ghúl szerepében valahol megtestesíti mindkettőjüket, s akármennyire is a legegyszerűbb karakter, mindenképpen a sorozat legjobb része. Bár elsőre unalmasnak tűnhet megismerni régi életét, kapunk egy remek tükröt egy ember két oldaláról, aki kétféle világban személyisége teljesen más alapjain létezik, valahol viszont mégis egyként. Az ő történetszála hozza magával az ismerős antikapitalista üzenetet is, annak minden szatirikusságával. Igaz utóbbi bőven jelen van mindenhol, külső szemmel túlzottan is könnyen csapunk át bele.
A humor és az akció sem maradt el természetesen, s mindkettő képes a végletekig elborulni, erre pedig rájön a sok zenés lassítás és véres elem, ezek egyvelege pedig már önmagában is egy egyedi képet alkot, melyről viszonylag hamar eldönthető tetszeni fog-e vagy sem. Wagnerék szerencsére nem egy meglévő sztoriszálat akartak adaptálni, hanem inkább a világot, s bár fordítva nem tudni, hogy sült volna el, az biztos, hogy így több lélegzetvételhez jutottak, ami a laikus nézők bevonásában sokat segít. Igaz számukra nagyjából a harmadik, negyedik rész környékére tisztulhat ki a kép, addig inkább sodródhatnak, már ha úgy érzik, nekik való ez a világ.
VERDIKT
A Fallout bár nem egy chip megtalálása (azért felbukkan), hanem egy tudós feje körül forog, nem veszti el túlélős szerepjáték lényegét. Gondosan ügyeltek arra, hogy a fináléra minden elem számítson, a világépítésre, annak megvalósítására pedig még jobban. Laikusként is teljesen élvezhető azoknak akiket nem idegenít el önmagában a szatíra műfaja, talán még arra is rávesz, hogy kipróbáld a játékokat, ennél nagyobb érdem pedig egy adaptáció esetében nemigen létezik.
Szólj hozzá!