Merlin szakállára mondom, ez az előzményfilm sokkal jobb lett, mint az időben később játszódó Harry Potter. Mért nem ezzel kezdték egyből?
Mr Scamander (Eddie Redmayne) egy varázsló, akit anno kicsaptak a Roxfortból, de a varázslók legnagyobbika, Albus Dumbledore megvédte diákját, és a film végére mi is megértjük, mit látott benne a varázsló. Megtudjuk, hogy főhősünk érdekes, és ritka állatok felkutatására szakosodott abból a célból, hogy a fajok utolsó egyedeit megmentse, és egy sokkal jobb, biztonságosabb helyre “költöztesse” őket. Főszereplőnk, akit csak úgy hívnak, hogy Göthe, New Yorkba utazik, hogy egy fura állatot engedjen szabadon, azonban arra még ő sem számít, hogy utazása túl tesz minden korábbi kalandján, s egy sokkal veszélyesebb teremtménnyel kell szembenéznie. A kaland már ott izgalmassá válik, mikor Göthe megérkezik Amerikába, de nem hogy célját, még New Yorkot sem tudja elhagyni, mert érkezése után nem sokkal egy muglival találkozik, és véletlen elcserélik egymás bőröndjét (véletlenül pont úgy néz ki a két bőrönd). A bőrönd különösen értékes, hiszen ritka állatok-gyűjteményét rejti, és a város szerencsétlenségére ezek közül egypár ki is szabadul, és ettől a feje tetejére áll minden. Főszereplőnknek mielőbb meg kell találnia az állatokat, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okoznának a városban, és teljesen elmérgesítenék a varázslóközösség és a muglik közötti kapcsolatot.
A Harry Potter rajongók nagyon várták már ezt a filmet, nem is hiába, hiszen J.K. Rowling visszatért, hogy varázserejével minden felnőttet, és gyereket, úgy is fogalmazhatnánk, hogy minden “muglit” elvarázsoljon. A film szakít a korábbi franchise-zal, hiszen itt nem a sötét varázslatok kivédésén van a hangsúly, de még a kedvenc varázsigénk az Alohomora sem működik, mert ez egy új korszaka a műfajnak. Valami egészen másról szól most az új kötet, amit a cím is tökéletes tükröz: Állatok és megfigyelésük. Ahogy a bevezetőben is írtuk, főszereplőnk állatidomárt alakít a filmben, és játszi könnyedséggel elbánik vagy megszelídítí bármelyik fenevadot – hihetetlenül szórakoztató módon tud fajokat becserkészni. Az új színészek mellett mondhatni a stáb régi maradt, és összeszokottabb, mint bármikor volt. A film rendezője David Yates, aki a Legendás állatok és megfigyelésük című filmmel összesen öt részt főzött már ki “varázsfőzetből”, és ez remekül meglátszik a mostani munkáján. A film roppantul összetett, és kerek, minden percét élvezni lehet, még úgy is, hogy karakterek olykor háttérbe szorultak, és az állatok kaptak nagyobb hangsúlyt.
J.K. Rowling írónő nagyon gondos munkával ültette át könyvét a vászonra, hiszen ezúttal a film forgatókönyvén is ő dolgozott. A film mágikus ereje már az első pillanattól beszippant mindenkit, nem kell nagy felvezetés – erre már volt nyolc korábbi Harry Potter film -, a karaktereket és helyszíneket eltalálták, de valamiért mégis hiányérzetünk van a filmben játszó karakterek miatt, vagy inkább azért, mert keveset tudunk rólunk, mert hiszen nem róluk szól az új kötet (hát a legendás állatokról)? A remek színészi játék minden szereplőre igaz, ugyanakkor nem tudják megmutatni pálcájuk erejét, mert mind a rendező, mind pedig az írónő inkább az állatokra fókuszál, s emiatt a szereplők az árnyékba kényszerülnek. Talán majd a folytatásokban többet látunk a színészekből, és ezt úgy, hogy sem a film, sem pedig az állatok rovására nem megy.
Eddie Redmyane Scamandere az első perctől kezdve egy szerethető, rendkívül barátságos figurát játszik a filmben. Varázsló, de mégis sokszor úgy viselkedik, mint egy mugli, és ettől a film is barátságosabb lett, mint a korábbi Harry Potter részek voltak. Jacob Kowalski (Dan Fogler) mugli poénjai felettébb szórakoztatóak voltak Queenie Goldstein (Alison Sudol) bosszorkánnyal, rajtuk az első perctől fogva jót szórakoztunk. Ellenben ezeket nem mondhatjuk el Katherine Waterston által játszott Queenie bájos és kissé szkeptikus testvéréről, aki az előírásokat mindig minden körülmények között szigorúan betartja, de azért a végére még őt is megszerettük. A nemjóját, hát van itt olyan karakter, akiről rosszat lehet írni? Természetsen! Most Gravesnak (Colin Farrell) jutott az a feladat, hogy játsszon gonoszt, és rúgjon fel minden előírást, és kezdjen magánakciókba – meglepő dolgok derülnek majd ki.
A vizuális effektekből csillagos ötösre vizsgázott a mű, gyönyörű szép, pont olyan, amilyet egy varázsfilmtől el lehet várni. A Legendás állatok és megfigyelésük első rész egy szemmel sem ad többet, mint amivel az előzetesekben találkoztunk, de ezt az új világot hibátlanul mutatja be. A megfigyelések közepette egyszerre lelhető fel a kemény és vicces jelenetek, melyek végig egyensúlyban vannak. Ha harcról beszélünk, akkor elvárjuk, hogy a jelenet legyen kemény és akciódús, ha pedig viccelődünk, akkor a poénok legyenek jók, és ne érezzük kínosnak a dialógusokat, és ezeket a párosokat remekül vitték filmre, aki pedig azt várta ettől a filmtől, hogy Harry Potteres kalandban lesz része, az csalódni fog. J.K. Rowling írónő eddig még nem jegyzett forgatókönyvet egyik könyvéhez sem, itt volt hát az ideje, de ezt annyira jól csinálta, hogy már bánjuk, hogy nem ő írta a korábbi Harry Potter részek szkriptjét. A film még messze van a fő saga-tól, több évtizeddel korábban játszódik a cselekménye, amikor még a feszültség a tetőfokra hágott a varázslók és polgárok között – amit a nagyvárosban remekül érzékeltetnek is.
VÉGSZÓ
Ez az a film, amit még az anti-Harry Potteresek is imádni fognak, mert Yates és Rowling új filmje gyönyörködtető, látványvilágban gazdag lett, és aminek játékidejét kicsik és nagyok egyaránt szeretni fognak. Remek belépője az új sorozatnak, melyről szeretnénk kihangsúlyozni, hogy ez még csak a kezdet, bármi lehet ebből a történetből, sok van benne, és a mostani rész csak a kezdet.
1 Hozzászólás