2008-ban egy plöttyedt panda megmutatta a világnak, hogy bárkiből lehet hős, ha hajlandó elfogadni önmagát. A Kung Fu Panda ezen egyszerű üzenete pedig olyan értelemszerűen és szépen, mégis könnyedén volt felépítve, hogy szinte lehetetlen volt nem szeretni a végeredményt. A Po történetét tovább szővő komorabb második, és kedvesebb harmadik rész szerencsére még pont eltalálta azt a bizonyos titkos összetevőt, s a Sárkányharcos története úgy tűnt a megfelelő ponton zárult le. A filmek, s a gonosztevők is Po személyes fejlődési lépcsőfokainak egy-egy darabját adták, csakúgy, mint a körülötte kungfuzó megannyi emlékezetes karakterét. Bár a készítők esküdöztek, hogy mindig is két trilógia szerepelt tervben, a negyedik részt elnézve ezt komolyan kétségbe lehet vonni, még akkor is, ha azért végülis egy élvezhető kalandot hoztak össze.
Po (Jack Black) úgy tűnik immár mindent elért Sárkányharcosként, így Shifu mester (Dustin Hoffmann) úgy látja eljött az ideje, hogy beteljesítse Oogway mester akaratát és a Béke Völgyének szellemi vezetőjévé váljon. Csakhogy ennek akad két bökkenője is…az egyik, hogy mégis akkor ki lesz a Sárkányharcos, a másik, hogy Po igenis elégedett azzal, hogy ő csupán a Sárkányharcos. Eközben mint derült égből a villámcsapás felbukkan A Kaméleon (Viola Davis), egy gonosz alakváltó varázslónő, aki Tai Lung (Ian McShane) képével fenyegeti Kínát, s gyorsan terjeszkedni kezd az alvilágban, kezdve Boróka várossal. Po kettős problémájára a megoldás pedig belopódzik a Jáde Palotába, hogy meglovasítsa a legendás mesterek teljes hadi arzenálját. S történetesen azt is tudja, hogy ki az A Kaméleon és merre kell keresni. Po így hát felkerekedik újdonsült barátjával Zhennel (Awkwafina), a rókalánnyal, hogy teljesítsen még egy utolsó küldetést Sárkányharcosként.
A cikk a továbbiakban enyhe spoilereket tartalmazhat!
A Kung Fu Panda-filmek legnagyobb erősségét nehéz lenne definiálni: a remek, de egyszerű karakterábrázolások, a kreatív akciószekvenciák, az emlékezetes és kidolgozott ellenfelek (melyek közül már a harmadikra, Kai tábornokra is érezhetően azért megfáradtak), mind-mind együtt alkották azt a bizonyos titkos összetevőt, ami az első film folyamán is oly nagy jelentőséggel bírt. A negyedik részből sajnos pont ez az, ami hiányzik. Az egész történet rettenetesen kapkod, pedig amúgy sem egy hosszú játékidőről beszélhetünk, s közben elfelejti bemutatni mindazt amiért izgulnunk kéne, pedig az alapötletekben rengeteg lehetőség lett volna.
A Kaméleon eddig az egyetlen ellenfél, akit semmilyen személyes szál nem köt főhősünkhöz, inkább Zhenhez kapcsolták, de mivel az ő történetét is csupán sebtében mutatják be, így közel sem üt akkorát. Ha visszagondolunk az első részben Tai Lung sem Pónak volt címezve, sokkal inkább Shifu karakterének, így A Kaméleon is működhetett volna, ha adnak számára egy kis teret. Világuralmi terve egész egyszerűen egy látomásban kap helyet, ami egyébként Po szellemi vezetővé érésének fontos momentuma lehetne, ám szintén hagyják elsikkadni, csupán egy narratív eszköz marad a nézőknek. Legnagyobb fenyegetése a film során az, hogy esetleg lelök egy lépcsőn, ráadásul mivel alakváltáskor nem szerzi meg az alanyok képességeit, így ő az első, aki kungfuzni sem tud. Indíttatását az adja, hogy mivel apró ezért minden edzőterem elutasította, így kénytelen volt kitanulni a varázsmesterséget, hogy aztán annak segítségével elvehesse a kungfut mindenkitől, s megmutassa a kicsi nem feltétlenül jelent gyöngét. Mindezzel csupán annyi a baj, hogy ez egy olyan világ, ahol nála kisebb állatok, például Sáska mester is simán kiképzést kaphatott, ráadásul A Kaméleon természetéből adódóan bárhova képes beolvadni, így elég nehéz elképzelni, hogy ennyire nem látták benne a potenciált. Ha ennek lett volna valami plusz adaléka, mondjuk a hatalomvágya esetleg bármi más, akkor még érthető is lenne a Nagymesterek elutasítása. Így viszont sajnos nem igazán tud emlékezetes maradni, főleg elődei fényében, sőt a varázslással sem kezdenek szinte semmit, pedig a kungfuval szemben igazán érdekes téma lehetett volna.
Zhen esetében szerencsére azért jobb a helyzet, ő a film új hőse, de nem veszi el a teljes hangsúlyt Póról, s a dinamika közöttük teljesen átélhető, viszont a gyors tempó miatt a kapcsolatuk fordulatai sem igazán értékelhetőek. Ez a megmagyarázhatatlan kapkodás az, ami mindenben jelen van és mindenre rányomja bélyegét: főhőseink egyik percben zuhannak a következőben már pont jó helyen vannak, s nem látjuk miként, az érzelmes jelenetek mindig épp kezdenének azzá válni, de már hirtelen váltunk is, vagy beékelődik egy az egyébként töménytelen mennyiségű szóviccből. Boróka városa újszerű és vicces a bikacsordájával, de például Gongman városához képest nem egy ikonikus helyszín, s nincs is kihasználva, szó szerint megintcsak átrohannak rajta.
És hát ott van minden zűrzavar közepén Po maga, aki továbbra is nagyon szerethető és legendásan baresz, de valamiért közel sem kapja meg azt az ívet, ami járna neki. Ráadásul elég hihetetlen, hogy többet interaktál egy addig sosem látott tüzes krokodilmesterrel, mint azzal a karakterrel, aki például megölte az édesanyját. Ahhoz, hogy igazi szellemi vezető lehessen még hatalmas út vár rá, szerencsére azért a film nem tántorít el attól, hogy ezt majd végigkövessük, csupán annyira kis szeletét mutatja be, hogy a végén úgy érezzük, mintha most kéne kezdődnie.
Nagy pozitívum, hogy a humor, mind a szóvicceket, mind a helyzetkomikumokat tekintve még mindig erős, bár rendesen bele lehet fáradni. A magyar szinkron előbbieknél egyébként hatalmasat dob az összképen. Érdekes módon azonban az akciók és a zene terén sem kaptunk semmi újat vagy emlékezeteset, míg az első trilógiában minden részben van több pillanat is, ami miatt az ember legszívesebben újra és újra nézné. Ezek mellett pedig akik a régi nagy ellenfelekkel kecsegtető előzetesek után bizonyos elvárásokkal ülnek be a moziszékbe, azok nagyot csalódhatnak, csakúgy, mint azok, akik az Őrjöngő Ötöst szeretnék viszontlátni.
A régi nagyok közül Tai Lung járt a legjobban, bár meg sem közelíti a visszahozása nyújtotta potenciált, kicsit karakteridegen is, s az is sokat elárul a filmről, hogy egy bizonyos mondata több érzelmet ébreszt a nézőben, mint bármi más addig. Shifu mester szintén sajnos csupán a háttérben hozza a morcos vöröspandát, de az ő karakterfejlődése egy ideje megállt, pedig rendre felhozzák a filmekben (és a félkánon sorozatokban is), hogy mennyire frusztrálja az, hogy Oogway látszólag elhanyagolta őt. Ennek kibontására most végre hatalmas lehetőség nyílt, mely fájóan nagyot koppan. Po apukái legalább mentik a menthetőt, s önmagukhoz hűen próbálják terelgetni fiukat a rohanó zűrzavarban.
VERDIKT
A Kung Fu Panda 4 nagyon látványos, nagyon vicces és nagyon-nagyon szeretné megidézni elődeit, de sajnos a túl sok gombóc végül beleszorul a tálba és egyiket sem tudjuk megenni. Po továbbra is az a bizonyos titkos összetevő, mely egyben tartja az egészet, kalandja újfent élvezetes, de sokkal felszínesebb. Reméljük az elkövetkezendőkben az alkotók a sok rohanás helyett inkább igyekeznek majd megtalálni a belső békét.
Szólj hozzá!