Mikor jön el egy ember életében az a pillanat amikor fel kell adnia az álmai kergetését? Mikor futunk ki az időnkből? Milyen egy jó 2021-es musical? A születésnap csak egy nap, a kor csak egy szám, mégis vannak olyan életkorok, amik fenyegetőbbek az átlagnál. A legtöbb huszonévesnek a harmincadik év, a harmincadik születésnap ilyen. Van, aki ilyenkor megházasodik, van, aki ilyenkor vált munkát, életmódot és van persze aki ilyenkor otthagyja az ácsmesterséget és világvallást alapít.
A tick, tick… BOOM! főhőse Jonathan Larson (Andrew Garfield) egy elég nehéz hét elé néz: be kell fejezni a zenés színházi darabját, a barátnőjével rendeznie kell a kapcsolatát, pénzt kell szerezni a darabhoz és ráadásul harminc is lesz vasárnap. Eleve nem egyszerű az élete, pincérként dolgozik és Broadway musical íróként akar befutni, mindig le van égve és a kilencvenes évek elején él, nagyon sok barátját érinti az AIDS járvány. Az idő csak telik, közben pedig a tét egyre és egyre növekszik jelenetről jelenetre, ahogy Larson élete hull darabokra és a nyomás lassan összeroppantja. Ha ennyi alapján az ember egy lélekmarcangoló drámát vár, csalódni fog.
Lin-Manuel Miranda az elmúlt évtized egyik legfontosabb, legsikeresebb szereplője, alakítója a mainstream amerikai színházi térnek és az államokbeli popkulturának. Ezt legfőképp a Hamilton című musical megalkotásának köszönheti, ami óriási fogalommá vált, még az is hallott róla, akit teljesen hidegen hagy a Broadway világa (például a cikk szerzőjét). Miranda első filmes rendezéshez nem mást választott, mint Jonathan Larson önéletrajzi ihletésű darabját, amit párszor adott elő a 1990-ben, ez szolgál ennek az életrajzi filmnek gerincként.
A musical egy eléggé megosztó műfaj a mozikban, sokan szeretik, sokan utálják, mindkettőre lehet elég okot találni, személyes véleményem szerint nagyon ritka az olyan musical, amit látva, valóban azt érezzük, hogy egy filmet nézzünk és nem egy színházi közvetítést. Szerencsére a tick, tick… BOOM! ezek közé tartozik, mert nem csak, hogy sikeresen ültetették át filmre a sztorit, de a 2021-es év egyik legerősebb filmje is lett. Ennek titka többek közt az, hogy tisztában van a film magával és ezt fel is vállalja. Önazonos a film, irónikus módon nagyon sok jelenet konkrét színházi előadást sző a történetbe, mégis ezzel lesz filmszerűbb, pl. a legutóbbi West Side Storynál, ahol véresen komolyan vette a film önmagát, így egy látványos színházi előadás lett, nem több. A dalok és a zene annyira természetes része a filmnek, annyira natív az, ha valaki elkezd énekelni itt egy buli közepén, így marad tétje számunkra a történéseknek, nem kerülünk ki azonnal a film világából.
A zene egyszerűen kiváló, nagyon jók a dalok, magával ragadnak és azon kaptam magam, hogy a film megnézése után napokkal is a soundtracket hallgattam. Pont a popzene és a színházi zene közti tökéletes metszetben helyezkedik el, így élvezhető, mindegy melyik oldalról közelítünk éppen.
És ez mind szép és jó, de önmagában ez nem lenne elég. De a feldolgozott témák annyira örökérvényűek és aktuálisak egyben, hogy nem tudom volt-e az utóbbi időben olyan film, ami ennyire hitelesen és szórakoztatóan bemutatná milyen bonyolult és nehéz lehet valakinek az álmai után menni. Lássuk be elég szűk és privilegizált az a réteg a világon, aki a Broadwayre jár színházba, még privilegizáltabb az a csoport, aki oda ír és alkot. Mégis, átélhető ez a probléma, mert ki ne érezné át, amikor gyűlnek a számlák, az ember egy szarul fizető állásban robotolt napi munka után este még otthon is próbált valamit alkotni, összehozni, ami neki fontos. Közben ott a kétely, hogy elég tehetséges vagy-e ahhoz, amit célul kitűztél magadnak, ott a nyomás, hogy írj, írj, írj valamit, ami a tiéd. Sokszor pedig nulla pozitív visszajelzéssel. Mert egy kor után, ha nem válnak valóra az álmaid, kénytelen vagy szembenézni, azzal jobb, ha valami szürke munkát vállalsz és végre megállapodsz. Van itt minden: korai kiégés, alkotói válság, kapuzárási pánik, félelmem az öregedéstől. Nagyon eredetein, érzékenyen és kreatívan dolgozza fel ezeket a témákat, látszik a rendező személyes érintettsége, hogy ő is egy napon ezeket az álmokat így kergette. Óriási a szeretet, amivel Miranda Larson figuráját és életét feldolgozta.
Ám a film lelke Andrew Garfield csodálatos alakítása. A korábbi Pókember már nem elsőre bizonyítja, hogy zseniális színész (Social Network, A fegyvertelen katona, Némaság), de egyszerűen ez egy külön szint. A film kedvéért tanult meg énekelni és vett táncórákat, és minden egyes rezzenése fantasztikus. Magával ragad az alakítása, lehengerlő ebben a meg nem értett zseni és küszködő művész szerepében. Aki hiába egy szerethető, bohém, jófej csávó, meg van benne a gőg, meg van benne az önzőség, ami egy művésznél talán valamilyen mértékben elengedhetetlen ahhoz, hogy ennyire törjön előre, csak azért, hogy megossza a világgal a saját vízióját. A nap minden percében alkot, dalt ír a reggeliről, amit eszik, ha a szerelmével veszekszik akkor is dallamot komponál, ha ételt hord ki is, éppen fejben énekel. Garfield minden díjat megérdemel Jon Larsonként nyújtott alakításáért. A szereplőgárda többi tagja mind Broadway színész, akik abszolút nem okoznak csalódást, semmi felesleges manír, semmi modorosság.
VERDIKT
A tick, tick… BOOM! egy szerelmeslevél a Broadwaynek, de nemcsak musical rajongóknak. Szerelmeslevél egyben minden küszködő művésznek, minden „bolondnak”, aki három műszakban dolgozik, hogy az álmainak élhessen egy napon, aki minden észérvvel és akadállyal szembemegy, ha úgy érzi az a helyes út. Egy igazi New York-i film, arról a harcról, amit egy kis ember nagy álmokkal vív nap mint, nap, percről percre. Rengeteg humorral, kreativitással, eredetiséggel, óriási szívvel, tökéletes zeneiséggel, nagyszerű alakításokkal, kiváló filmes debütálás Mirandától. Az év egyik legjobb és legszórakoztatóbb filmje.
Szólj hozzá!