A Barbie sikere után a Mattel vérszemet kapott, és bejelentette, hogy több ikonikus játékából is filmet készít. A hír hallatán persze sok mozifilmrajongó csak a szemét forgatta, hiszen szerintük a cég éppen a legrosszabb következtetést vonta le a rózsaszín babás sikerből. Margot Robbie és Ryan Gosling főszereplésével forgatott mozifilm ugyanis nem azért működött, mert az emberek odavannak a játékokról szóló filmekért, hanem azért, mert egy tehetséges alkotó személyes projektje volt, amely ügyesen ragadta meg, mit jelent Barbie a társadalom számára. Akár imádtad gyerekként a babákat, akár messziről kerülted őket, vagy egyszerűen túl csajosnak tartottad az egészet, valamilyen szinten mindenki kötődik a Barbie-hoz. A Matchbox kisautókról ugyanez már aligha mondható el. Vagy nosztalgiával gondolsz rájuk, mert gyerekként te is ilyenekkel játszottál, vagy teljesen hidegen hagynak, mert sosem tartoztak a kedvenc játékaid közé.

A Matchbox című film megpróbálja elérni, hogy a főszereplőkön keresztül mi is felidézzük a régmúltat, s érzelmileg kötődjünk a gyufásdoboz méretű játékautókhoz. A történet középpontjában egy középiskolás korú baráti társaság áll, amelynek tagjai annak idején Matchbox-bandának nevezték magukat. Csakhogy a film már az első percekben elrontja azt, amire később a csúcspontot szeretnék felépíteni. Nem sikerül elhitetnie velünk, hogy ezek az emberek valóban fontosak egymásnak. A gyerekkori jelenetek eleinte még kedvesek. Jó látni, ahogy a srácok önfeledten élvezik a gyerekkorukat, és a választott kisautóikon keresztül fejezik ki a személyiségüket. Kár, hogy a film mindössze hét percet szán a társaság bemutatására, és ennek nagy részében Sean azon kesereghetünk, hogy reménytelenül odavan a barátjáért, Aimee-ért. A többiek nevét és személyiségét is alig van időnk megjegyezni, a forgatókönyv mégis fontosabbnak tartja elmesélni a Matchbox eredetének történetét, mint felépíteni azokat a kapcsolatokat, amelyeknek később érzelmi súlyt kellene adniuk a cselekménynek. Mire észbe kapunk, már a jelenben járunk, és a történet ingatag alapjai képtelenek megtartani a fő konfliktust.
Huszonnyolc évvel azután, hogy Sean (John Cena) elköltözött, barátaival alig tartja a kapcsolatot, CIA-ügynökként dolgozik, és az amerikai kormány legpiszkosabb ügyeit intézi. A Matchbox-banda többi tagja viszont a mai napig tartja a kapcsolatot egymással – ami önmagában is elég merész elképzelés egy középiskolás barátságokról szóló történetben. Mentoruk temetésén sok év kihagyást követően újra találkoznak, majd beülnek meginni néhány pohárral, hogy felidézzék közös gyerekkori kalandjaikat. Sean is megjelenik a temetésen, és hamar kiderül, hogy a régi társaság, különösen Aimee (Jessica Biel) iránt érzett vonzalma mit sem változott a gimi óta. A férfi ugyanis ennyi év után sem tudta kiverni a fejéből egykori szerelmét. A nosztalgikus találkozó azonban nem tart sokáig: Sean akaratlanul is egy nemzetközi válság kellős közepébe rángatja a barátait.

Egyébként egy teljesen korrekt filmmel van dolgunk néhány kifejezetten ötletes megoldással. Ez már meglepően üdítő, hiszen a mai hollywoodi felhozatal jelentős része küzd a futószalagon gyártott, lélektelen sablonokkal, ahol a látványosnak szánt jelenetek is hamar átmennek szürke unalomba. A kreatív megoldásokkal egy ideig még sikeresen fenntartja az érdeklődést, a végére viszont elfogy a lendület. Egy könnyed popcornmozitól természetesen senki nem vár mély gondolatokat vagy drámai magasságokat, de azért eléggé kiábrándító, amikor a sztori ennyire szétesik. A mai közönségfilmek egyik legfárasztóbb rákfenéje, amikor a valódi katarzis és feszültségépítés helyett lusta forgatókönyvírói megoldásokkal szúrják ki a szemünket.
Akár azt is mondhatnánk, hogy a Matchbox egyfajta tisztelgés a Mattel játékai előtt az elszállt akciójelenetekkel és a józan észt hírből sem ismerő történetvezetéssel. Hiszen a gyerekek is képesek teljesen abszurd kalandokat kitalálni, miközben a kisautóikat tologatják. Csakhogy a film egyszerre akarja kihasználni ezt a gyermeki szabadságot és valódi érzelmi mélységgel előállni, anélkül, hogy előbb megteremtené hozzá a szükséges alapokat. A gyerekkori játék örömét olyan nosztalgikus visszautalásokkal próbálja előcsalogatni, amelyekhez a néző semmiféle közös élményt nem kapott. Az Apple TV új produkciója egyszerűen elvárja tőlünk, hogy meghatódjunk olyan emlékeken, amelyeket soha nem láttunk, és amelyek létezéséről korábban még csak nem is hallottunk.

A legnagyobb probléma mégis az, hogy képtelen eldönteni, milyen film szeretne lenni. Nem veszi eléggé komolyan magát ahhoz, hogy kiélvezhessük az akciójelenetek adrenalinlöketét, ugyanakkor nem is elég könnyed ahhoz, hogy önfeledt, szórakoztató őrületét gondoljunk vissza a kétórás kalandra. Az ötlet, hogy a szereplők maguk is halálra rémülnek attól, hogy egy akciófilm kellős közepén találták magukat, akár még jó poénokat is szülhetne. A film azonban ezt a lehetőséget sem használja ki, így a humor is félúton elakad, s marad az egymást ért akciójelenetek sora, amiből számtalan példát láttunk csak az elmúlt egy évben.
VERDIKT
A Matchbox még arra sem adott választ, mi szükség volt rá, miért kellett leforgatni. Ha pénzszerzés volt, akkor miért nem mozikban mutatták be? Ha kivágnánk belőle a gyerekkori kisautózásra tett erőltetett, szájbarágós utalásokat, valószínűleg még jobban is járnánk. Ez egy arctalan, tucatfilm: az akció és a vígjáték keverése nem erősíti, hanem gyengíti mindkét műfajt. Látványos pillanatai miatt talán egy hajszállal jobb bármelyik másik streamingra szánt filmnél, de ez sovány vigasz. Az egész történet arra húzták rá, hogy a néző majd érzelmileg kötődni kezd a baráti társasághoz, amelyről szinte semmit sem tudunk, és amelynek tagjairól azt is nehéz elhinni, hogy együtt kibírták a kilencedik osztály végéig. Akiknek valóban sokat jelentenek a Matchbox kisautók, azoktól elnézést kérünk, de ez a film egyszerűen nem üti meg a mércét.


A másik mami (2026) • (16) • amerikai horrorfilm, 93 perc – Bemutató ideje: október 8.









