Tériszony – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Tériszonyosoknak még mindig garancia a szívrohamra, ha valakit ezer méter magasban, korhadt fapallókon látnak egyensúlyozni. A 2022-es Zuhanás (Fall) pontosan erre a gyomorszorító érzésre épített a maga 610 méter magas rádiótornyával, a folytatás, a Tériszony (Fall 2: Deadpoint) pedig egyszerűen megduplázza a tétet, miközben a játékidőt hál’ istennek rendesen megvágták. A film igazi főszereplője most sem a színészekben, hanem a tátongó mélységben rejlik. Andrew Strahorn operatőri munkája zseniálisan adja át a borzalmakat a magasban a filmvásznon keresztül is, ahogy Jax lábára fókuszál a kamera, miközben pallókon egyensúlyozva próbálja legyőzni félelmét, s ráadás, mindezt úgy kivitelezve, hogy belső nézetes felvételen keresztül mutatják be. És akkor nem beszéltünk még a kilazuló csavarokról és morzsolódó sziklákról készített idegőrlő közeli felvételektől még a stúdiódíszletek ellenére is kiveri az embert a víz. A mászós jelenetek hangkeverése tökéletesen asszisztál ehhez a gyomorszorító élményhez – még ha az utószinkron (ADR) helyenként kiábrándítóan gyengére sikerült. Azt kell mondjam, hogy kivitelezésben abszolút profi munka, kár, hogy ezt nem mondhatom el a történetről, a cselekményvezetésről és a zavaros, néhol már inkább vicces fináléról.

De mit keres két lány egy thaiföldi sziklafalon? A történet az első részben meghalt Shiloh Hunter (Virginia Gardner) örökségével nyit. Húga, a kockázatkerülő Jax (Harriet Slater) képtelen túllépni a gyászon, főleg azok után, hogy nővére őrületig fokozott hírneve miatt a kattant rajongók (“fall-ower”-ek, ahogy egy podcaster gúnyosan megjegyzi) folyamatosan zaklatják. Ekkor lép be a képbe Shiloh régi egyetemi barátnője, Luce (Arsema Thomas), aki megveszi Shiloh hátrahagyott autóját, benne a “Fuck-It List” névre hallgató jegyzetfüzetét a célként kitűzött helyszínekkel benne. A füzet a világ legveszélyesebb helyeit gyűjti össze, Luce pedig rábeszéli a halálra rémült Jaxet egy utolsó emléktúrára.

Kövess minket Facebookon is!

Irány Thaiföld és a Kwan-hegy, amelynek tetején egy kősárkány áll – a legenda szerint ez felfalja az ember félelmeit, de az addig vezető út halálos, így csak a legjobbak érhetnek fel. Csakhogy Shiloh titkos jelszavával egy olyan túravezetőt (Tom Brittney) bérelnek fel, aki egy évek óta lezárt és életveszélyes túraútvonalon keresztül viszi őket. Hiába figyelmezteti őket mindenki, hogy esős évszakban a fapallók életveszélyesek, könnyen megcsúszhatnak rajtuk, illetve a malajziai drogfutárok terepe az út, és nyelvtudás híján segítségük sem lesz. Luce eltökélt, Jax pedig nem akar kimaradni buliból, így nekivágnak az ismeretlennek. A kalandból hamar túlélésért folytatott küzdelem lesz, amikor egy kőomlást követően a két amatőr mászó és a vezetőjük 3000-4000 láb magasan reked a semmi felett egy rozsdás létrán és omladozó pallókon, ahol csak a sziklába fúrt láncba kapaszkodhatnak.

A visszatérő forgatókönyvírók, Scott Mann és Jonathan Frank a legkisebb ellenállás irányába mentek: a folytatás szinte pontról pontra az első rész kaptafájára épül. Szerencsére volt bennük annyi tapintat, hogy az első film ízléstelen, s gyomrot megfekvő végső csavarját nem próbálták újra elsütni. A Spierig testvérek rendezésében a játékidőt sikerült 107 percről 98 percre lefaragni, ami kifejezetten jót tesz a tempónak. Egy ilyen egyszerű B-filmes alapötlethez persze még ez is picit sok, de a feszesebb ritmus így is nyerő. Amennyiben Shiloh-hoz hasonlóan az adrenalin tart életben, jobban élvezed a pörgést, ha pedig Jaxhez hasonlón rettegős típus vagy, kevesebb ideig kell szenvedned.

A film egyik legjobb ötlete, hogy megmutatja, milyen lelki terhet hordoz az, aki egy extremsportoló halála után egyedül kell legyőznie minden félelmét. A visszaemlékezésekben Jax gyásza és bűntudata emberi mélységet ad a karakternek. A gond csak az, hogy a lányok közötti kémia messze nem olyan működőképes, mint az első rész párosánál, így a cselekmény közepi nagy fordulat sem üt akkorát, nem változtatja meg gyökeresen a viszonyukat. Sőt, Luce kifejezetten idegesítő a jelenetek többségében. A fináléra ráadásul a készítők elkövetnek két komoly hibát. Egyrészt a harmadik felvonásban behoznak egy emberi tényezőből fakadó veszélyforrást, ami messze nem olyan hatásos, mint a tiszta sziklafal és a magasság. Másrészt a legvégére tartogatnak egy olyan záró csavart, ami ugyan logikailag levezethető, de teljesen derült égből villámcsapásként érkezik, feleslegesnek hat, és fura ízt hagy maga után a karakterek lezárásaként. A szereplők emellett menetrendszerűen hoznak olyan idióta döntéseket, ami miatt nehéz velük végig szimpatizálni – elvégre saját maguk sétáltak be a csapdába, de a felpörgő adrenalin és a valódi kétségbeesés legalább visszahozza a humánus oldalukat.

VERDIKT

A Tériszony mindent egybevéve egy tisztességes iparosmunka. A karakterek klisétengerben úsznak, de a túlélő-thriller magja sziklaszilárd, és ahogy mondtuk az írásunk elején, ezeket a filmeket a magjukért, nem a sztoriért és karakterekért szeretjük: és itt bizony a frászt hozzák ránk a hegyfalon. Ha csak egy olyan mozira vágysz, ami zsebre vágja a tériszonyodat és végig feszültségben tart, miközben mások életveszélyes hülyeségein izzadsz, ez a te filmed. Ha viszont mély gondolatokra és díjnyertes alakításokra vágysz, nos, a díjszezon úgyis mindjárt itt van.