Insidious: Köztünk járnak – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, mekkora királyság valójában az Insidious-franchise. Bár a Démonok között-filmek mindig elviszik előle a show-t, ne feledjük, hogy az Insidious indította az egészet 2010-ben, és az öt részével összegyűjtött majdnem 750 millió dollárjával (mindössze 42,5 milliós összköltségvetés mellett) elképesztő teljesítményt tudhat magáénak. Az első két felvonásban James Wan a legmenőbb trükkjeit villantotta meg, és merném állítani, hogy színvonal tekintetében a részek között nincs akkora szakadék, mint a példaként hozott másik franchise. Az eddig megjelent hat rész sokkal közelebb áll egymáshoz. Lehet, hogy a Démonok között első két része egy lehelettel jobb, mint az Insidious első és harmadik fejezete, de a színvonal miatt többen veszik elő ezt a franchise-t, ha borzongásra fáj foguk, mint a hullámzó teljesítményt felmutató Warren család történetét.

Tegyük hozzá, hogy a legutóbbi Insidious: A vörös ajtó botrányosan gyengére sikerült, messze a sorozat mélypontja volt. Ott érződött először, hogy szuflából kifogytak, és hiába hozott szép számokat a pénztáraknál, ötlettelenné vált, s már azt gondoltuk, végleg búcsút inthetünk a démonoknak. Szerencsére az Insidious: Köztünk járnak (Insidious: Out of the Further) végre visszatalált a helyes útra: szépen eltávolodik a Lambert családtól, kilép a komfortzónájából, és a rafinált ijesztgetéseket szívfacsaró drámával ötvözi. Az eredmény? A széria egyik legjobb darabja és a 2026-os év egyik legkellemesebb meglepetése.

Kövess minket Facebookon is!

A sztori középpontjában Gemma (Amelia Eve) áll, egy csupaszív anyuka, aki mindent megtesz a kislányáért (Island Austin). Ám amikor visszaköltöznek Gemma gyerekkori házába, elszabadul a pokol: nyomasztó álmok és túlvilági szellemek kezdik kísérteni őket. Kiderül, hogy Gemma nemcsak simán át tud járni a szellemek sötét birodalmába, a „Távolba”, hanem ő egy úgynevezett „futár”, aki képes dolgokat átmenekíteni a két világ között. Ez persze azonnal felkelti egy gonosz entitás érdeklődését, aki ezt a képességet kihasználva akarja ráereszteni a túlvilág legdurvább szörnyeit az élők világára.

A generációs trauma meg a feldolgozatlan múlt mára alapfelszereltség lett a horrorokban, de ha jobban belegondolunk, akkor az Insidiousnak amúgy is mindig ez adta a lélektani alapját. Ez a rész viszont kifejezetten erős ezen a téren. Az egész film egy csodás meditáció az anyaságról és arról, hogyan tudjuk megtörni a mérgező családi mintákat ahelyett, hogy továbbvinnénk őket. Néha ugyan kicsit túltolják a hatásvadászatot, de Amelia Eve játéka elképesztően hiteles. Zseniálisan hozza a fájdalmat, a rettegést és a lelki sebekkel nyomott édesanyát, miközben lassan kicsúszik a talaj a lába alól. Egy olyan évben, ami amúgy is tele van erős alakításokkal a mufajban, az övé mégis simán kiemelkedik.

A film egy kőkemény felütéssel indít, ami azonnal megadja az alaphangot és megalapozza Gemma múltját. Gemma vígan lehozná akár egyedül is ezt a mozit, telitalálat ebben a szerepben, ugyanakkor örömteli volt látni, hogy Elise Rainier (Lin Shaye) is visszatér. A belépője konkrétan olyan hatást okozott, mint mikor a Star Wars: Az ébredő Erőben beköszönt Han Solo: teátrális és észvesztő a franchise szerelmeseinek, de pont ez szolgáltatja azt a laza, popcorn-mozis hangulatot, ami miatt imádjuk a karakterét. De a mozi igazi motorja mégiscsak Gemma és a kislánya közötti kötelék. A rendező, Jacob Chase szerencsére nem téved el a nagy drámázás útvesztőjében, és tökéletes egyensúlyt tart a szívszorító anya-lánya kapcsolat és a vérfagyasztó horror-jelenetek között. Chase láthatóan imádta összerakni ezeket az ijesztő szekvenciákat, rendkívül kreatívan és magabiztosan nyúl az eszköztárhoz, és az utolsó csepp feszültséget is kisajtolja minden egyes jelenetből.

A vizuális világban simán visszaköszön a Silent Hill vagy épp a Skinamarink hangulata. Nagyon vagány, ahogy a korlátozott, természetes fényekkel, meg a zseblámpák pásztázó fényével játszanak. Az egyik abszolút csúcspont az előzetesekben is mutatott jelenet: egy párnákból épített bunkerben játszódó jelenetsor. Ez nemcsak a film, de az egész franchise egyik legfeszültebb leleménye. Egyszerre klausztrofób, „Backrooms”-szerű paratúra, viszont remekül illeszkedik az Insidious világába. Elképesztő, mennyit hozzátesz Chase látásmódja és az operatőri munka a végeredményhez. Minden egyes beállításról lerí, hogy mennyire aprólékos tervezés előzte meg. Gondosan megtervezett és kivitelezett jeleneteket látni, nyoma nincs az összecsapott rutinmunkának – ahogy mondani szokás a tiszta iparos munkának. A nyomasztó képek mellett a hangdizájn érdemel külön dicséretet: ez a film titkos fegyvere, ami garantálja, hogy minden egyes robaj és neszezés egyenesen a néző bőre alá másszon.

Az Insidious mindig is híres volt a rémálomszerű, ikonikus szörnyeiről — elég csak a vörös fejű démonra gondolni. Az új gonosz, Cyrus Lam (Sam Spruell) viszont méltó tagja lesz ennek a klubnak. Van benne valami nagyon klasszikus, drakulás aura, ami miatt kifejezetten félelmetes figura. Persze az Insidious: Köztünk járnak sem hibátlan. Akad benne pár hülyeség, erőltetett megoldás, berögződött és szinte már kötelező horrorklisék – mint például az agy alá benézés -, vagy éppen az a szokásos betegség, hogy mindent túlmagyaráznak ahelyett, hogy megbíznának a néző intelligenciájában (főleg, hogy pofon egyszerű a sztori). De ezek teljesen megbocsátható apróságok. Egy másodpercre sem válik unalmassá, és amikor épp botladozik, még azt is szórakoztatóan teszi.

VERDIKT

A hatodik résznél járunk, de ekkora távlatából is a film mégis meglepően friss tud lenni, és jóval a kategóriája felett jár. A stáblista után konkrétan meghozta a kedvemet a folytatásokhoz, amit A vörös ajtó után álmomban sem hittem volna. Bár az alapötlet nagy csattanója nem váltja meg a világot, arra bőven elég volt, hogy bebizonyítsa: van még puskapor ebben a szériában. Kreatív tekintetben élmezőnyt erősíti, de amitől igazán jó a film: nem akarja megváltani a világot, nem akar több lenni, pusztán szórakoztatni a nézőket.