Pókember: Vadonatúj nap – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Megérkezett az igazi újjászületés: pont erre a frissítésre volt szüksége a Marvelnek! Azt is mondhatnánk, hogy Peter Parker bőrében Tom Holland filmjével és alakításával megmentette a Marvel Moziverzumot! A filmvásznon egyetlen Pókember sem futott még be olyan furcsa és hosszú utat, mint Tom Holland hálószövője. Amikor az Amerika kapitány: Polgárháborúban feltűnt mint Tony Stark titkos aduásza, Holland Peter Parkere a saját önálló mozijaiban is inkább csak egy túlértékelt csatlós vagy egy tátott szájú védenc volt. Bár a harmadik részben, a Pókember: Nincs hazaútban végre elkezdett felnőni a feladathoz, ott még két másik Pókemberrel és egy rakat korábbi főgonosszal kellett osztoznia a képernyőn, és ez bizony nem szolgált javára. Így nem meglepő, hogy a negyedik felvonás, a Pókember: Vadonatúj nap végre elhozza nekünk a régóta várt, tiszta lapot.

Miután az eddigi filmek megfosztották a karaktert az eredetsztorijától, a jó öreg utcaszintű konfliktusoktól és a saját belső vívódásaitól, Destin Daniel Cretton rendező most mindezt tálcán kínálja. Egy mélyen érzelmes, csodásan földhözragadt új kalandot kapunk, ahol Holland először megkapja a neki járó rivaldafényt. Hogy későn jött-e ez a váltás? A válasz egyszerre igen is és nem is – de hát mégiscsak Pókemberről van szó, szóval nyilván imádni fogod!

Kövess minket Facebookon is!

A Pókember: Vadonatúj nap négy évvel azután veszi fel a fonalat, hogy Doctor Strange varázslata kitörölte Peter Parkert a világ összes emberének emlékezetéből. Peter azóta teljesen belefojtotta magát a szuperhősködésbe, megállás nélkül kergeti a rosszfiúkat New York utcáin és teljesen elszigetelve éli mindennapjait minden korábbi szerettétől. Az egyetlen ember, akit fel tud hívni egy kis dumálásra, egy Jean DeWolff nevű nyomozónő (akit A mackó sztárja, Liza Colón-Zayas alakít). Pókemberként viszont valóságos közönségkedvenc lett: tucatszámra varrja el a bűnözőket, szuper a viszonya a Kárelhárítási Hivatallal (DODC), és még a város kulcsát is megkapta. A háttérben viszont mardossa a magány – ami akkor válik igazán elviselhetetlenné, amikor évek óta tartó távolról figyelés után váratlanul összefut Neddel (Jacob Batalon) és MJ-vel (Zendaya). Amikor meglátja MJ-t az új pasijával, Peter olyan súlyos érzelmi krízisbe kerül, ami beindítja a lappangó „pókhormonjait”, és hirtelen elképesztő módon felturbózza a képességeit. Az érzékszervei túlpörögnek, szerves hálót kezd lőni, a szemei koromfeketévé válnak, és ha elöntik az indulatok, brutálisan kíméletlenné válik.

Ám ezek a frissen szerzett pók-képességek egyben tompítják is az érzékeit egy rejtélyes, testről testre átugró új főgonosszal szemben, aki rendszeresen megtámadja a Kárelhárítási Hivatal épületét, hogy megtaláljon… valamit. A hivatal fejese, Bill Metzger (Tramell Tillman) megbízza Petert az elkövető felkutatásával, így a barátságos és közkedvelt falmászó kénytelen szembenézni mindazzal az elfojtott fájdalommal, amit évek óta hordoz magában – na meg a saját szuperképességei valódi természetével.

Nem lehet elmenni a film mellett anélkül, hogy ne ejtenénk szót a Sadie Sink által alakított titokzatos karakterről. A lány egy telepatikus képességekkel megáldott gonosztevő, aki rövid időre képes megszállni másokat. Ő a mozi fő ellenfele, de egyben tökéletes tükör a lejtőn lévő Peter számára. Sink – miután a film felénél végre ledobja a kilétét takaró csuklyát – a produkció egyik legjobb alakítását nyújtja, egyszerre sérülékeny és félelmetesen bosszúszomjas. A harmadik harmadot konkrétan uralja a játéka, ami talán a film legnagyobb hibája is egyben (a kicsit túlhúzott, csapongó játékidő mellett): eltereli a fókuszt Peterről. Bár lenyűgöző, hogy a mozi képes gyorsvonat-tempóban beszorítani egy komplett eredettörténetet, a túl sok képernyőidő a főgonosznak kicsit csorbítja a Peter Parker-féle puha újjáélesztést, amire a franchise-nak égető szüksége volt. Ez azért kár, mert addig a pontig a film csodálatosan rászolgált a Vadonatúj nap címre.

Cretton, aki Jon Watts három része után ült be a rendezői székbe, az első olyan MCU-rendező, aki valóban tiszteli Peter Parker belső világát. Ez nem véletlen, hiszen a filmes elmondta, hogy legnagyobb rajongója a karakternek, és már alig várta, hogy lehetőséget kapjon. Ráerősít a hős elszigeteltségére, a magányára és a belső tépelődésére – Nick Fury okoskodása vagy Happy Hogan magánrepülős mentőakciói nélkül végre tényleg úgy érezzük, hogy Peter Parker egyedül maradt a világban. A rendező a Chris McKenna és Erik Sommers által írt forgatókönyvből dolgozva (amibe gyaníthatóan a Challengers írója, Justin Kuritzkes is belenyúlt a finomabb karakter pillanatoknál) tökéletesen kamatoztatja a függetlenfilmes korszakából hozott drámai érzékét. Peter és MJ között például végre megvan az a kémia, ami az előző három részből szinte teljesen hiányzott, de még az olyan mellékszereplők is, mint Colón-Zayas nyomozónője, szerethetőbbek és élettel teliek. A humorbomba is nagyot üt, amit főleg a Pókember és a Jon Bernthal által játszott Frank Castle (A Megtorló) párosa közötti fergeteges, testvéri adok-kapok szolgáltat. Zseniális húzás volt így használni az amúgy halálosan komoly Megtorlót.

Azzal, hogy Cretton végre valódi mélységet adott ezeknek a figuráknak, akiket már majdnem egy évtizede (!) ismerünk, sikerült kihoznia Hollandból és Zendayából karrierjük egyik legjobb alakítását. Holland végre komoly drámai alapanyagból dolgozhatott, és zseniálisan adja át Peter gyötrelmeit meg a magányt. Zendaya pedig végre kitörhetett az „apatikus okostojás” skatulyájából, amivé az ő MJ-jét korábban ledegradálták.

Ahol viszont a direktor igazán tündököl, az a rendezés dinamikája: olyan energiát és pörgést visz a képernyőre, amilyet a Sam Raimi érája óta nem láttunk Pókember-moziban. A kamera 360 fokban pörög-forog a hálószövővel együtt, szinte ugyanazokat az akrobatikus mutatványokat mutatja be, mint maga a hős. És tisztán látszik, hogy Cretton imádja a megépített díszleteket és a hús-vér trükköket: a bunyók simán felveszik a versenyt a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája akcióival, csak épp megfűszerezve a pókos mozikra jellemző teátrális látvánnyal. Az egész elképesztően dögösen néz ki és pörög, főleg az előző MCU Pókember-filmek szürke, unalmas képi világához képest. Ugyanakkor Cretton visszahullik a megszokott, jól bevált Pókember-klisékbe is, különösen a Raimi-korszakból. De míg a Nincs hazaút pofátlanul nyúlta le Raimi drámai elemeit, a Vadonatúj nap tisztelgései sokkal kifinomultabbak, még ha ugyanazokról a jól ismert körökről van is szó. Megkapjuk az új képességek felfedezését, meg a vicces szerencsétlenkedéseket, ahogy Peter próbálja irányítani a szerves hálóját. Van ebben egyfajta „ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, az a baj” érzés: egyrészt melengető, nosztalgikus élmény Hollandet látni ezeken a lépéseken átmenni, másrészt viszont pont ez akadályoz meg minket abban, hogy valami teljesen újat fogadjunk el.

VERDIKT

De Cretton ezzel teljesen tisztában van, és olyan filmet tett le az asztalra, ami tökéletes kompromisszumot köt: egy érzelmileg felkavaró, dinamikusan megrendezett Pókember-mozi, ami pontosan azt a hálószövőt adja nekünk, akire mindig is vágytunk. Földhözragadt, elszigetelt, elveszett – de mindezen felülkerekedik (még ha egy kicsit meg is kell osztoznia a reflektorfényen), mert ő Pókember. És hát mi mást lehetne ezen nem imádni?