Supergirl – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Kara Zor-El megérdemelné végre a rivaldafényt. Pont úgy, ahogy a unokatökifia tette tavaly, ő is rászolgált, hogy fürödjön a képességeit tápláló dicsőségben, és egy olyan mozit kapjon, ami új magasságokba emeli a Holnap Asszonyát. Hát, sajnos nem ez a film lett az. A Craig Gillespie által rendezett új DC-mozi – ami Tom King és Bilquis Evely zseniális, True Grit hangulatú Woman of Tomorrow képregényén alapul – teljesen félreérti a főhősnőt, és egy kifejezetten lelketlen adaptációt tesz le az asztalra. James Gunn színes, pörgős, vicces és reményteli Supermanjéhez képest a Supergirl egy igazi Bizarro-verzió: egy unalmas, húgysárga képi világú, humortalan vánszorgás, ami leginkább a megboldogult DCEU itt ragadt kövületének tűnik. Mintha egy évtizedes késéssel érkezett volna, annyira kínos, feleslegesen komor és jellegtelen – simán elférne a Batman Superman ellen és az Öngyilkos Osztag mellett. Egy középszerű unalomtenger, aminek nagyon hiányzott egy látnok rendező és egy tapasztalt forgatókönyvíró, aki tényleg vágja a karaktert. Egyedül Milly Alcock az, aki semmiről sem tehet.

Kara épp a 23. születésnapját bulizza végig, és Metropolis megmentése helyett inkább a galaxist járja a kutyájával, Kryptóval. Eközben a fiatal Ruthye (Eve Ridley) végignézi, ahogy a Krem nevű űrkalóz (Matthias Schoenaerts) lemészárolja a családját. A bosszúra szomjas lány egy kocsmában próbál harcost fogadni. Kara – aki épp egy olyan vörös bolygón vedel, ahol végre be tud rúgni – először elhajtja, de amikor Krem ellopja az űrhajóját és egy mérgezett nyíllal lelövi Kryptót, kénytelen beszállni a buliba. Három napjuk van megszerezni az ellenszert, így Kara kelletlenül társul Ruthyéval, miközben próbálja lebeszélni a kislányt a vérbosszúról.

Kövess minket Facebookon is!

Első főszerepére Alcock abszolút rászolgál, ellentétben a film többi részével. Sebezhető, mégis együttérző, Kara érzelmi zárkózottságát pedig remekül hozza a száraz humorával és a flegma mozdulataival. Az elején tiszta Kaitlin Olson: szemtelen, beszólogatós, kellemetlen részeg, ugyanakkor az inkonzisztens, túlságosan komolykodó hangvétel sajnos őt is lehúzza. Még a legidegesítőbb jelenetekben is uralja a vásznat, főleg a komor visszaemlékezésekben. Viszont minden szándék, hogy Supergirl szárnyaljon, elvérzik a háttérmunkán. Amikor Alcock felbukkant a Superman stáblistás jelenetében, azt gondoltam: „Ki ez a zseniális csaj? Azonnal látni akarom a filmet!” Nagy volt a várakozás, de nem sikerült. Sőt, kifejezetten dühítő az eredmény. Szerencsére már túl vagyunk azon a korszakon, amikor a női főszereplős filmeknek folyamatosan a nemi szerepekről kell papolniuk, így azért jár a pont, hogy nem tolták túl a „girl power” vonalat, csak hagyták létezni.

Ana Nogueira az első forgatókönyvével teljesen felhígítja a forrásmű mélységét és karaktereit a tucat-blockbusterek szintjére. Képtelen eltalálni a hangnemet; a komornak szánt pillanatok elbuknak a suta poénok és a sablonos, báj nélküli sztori mellett. A mogorva nő és a céltudatos gyerek dinamikája nem működik a karizmatikus színésznők között, nincs meg a kémia. Nogueira nem találja Kara helyét a DCU-ban King képregényével; az utóbbit feláldozza a frusztráló karakterábrázolás oltárán. A képregényben Supergirl csak trükkből használja Krypto megmérgezését, hogy leckét adjon Ruthyének. A filmben viszont a kutya megmentése az egyetlen motivációja (ezzel 2-ből 2 pont a DCU-nak, amiért Kryptót csak cselekményindító eszközként használja). A füzetek dühös, éles eszű hősnője eltűnt, helyette egy örömtelen, nihilista karaktert kapunk, akinek a mások iránti közönye szinte érthetetlen.

A True Grit hatása alig érezhető, inkább a Elrabolva (Taken) űrverzióját látjuk. A gonoszok itt afféle orosz űrmaffiózók, akiket megfejeltek azzal a csavarral, hogy gyerekkereskedők. Kislányokat rabolnak el, hogy szexrabszolgának adják el őket – ami elég merész és durva húzás egy szuperhős-blockbusterben, pláne, hogy az eredeti képregényben erről nem is olvashattunk. Ennek ellenére a karakterek szinte tudomást sem vesznek erről a súlyos témáról. Így amikor Kara arról papol Ruthyének, hogy ne öljön meg valakit, aki egyébként abszolút megérdemelné a halált, az nagyon álszentnek és antipatikusnak hat. Krem alapból egy unalmas főgonosz, Schoenaerts minden karizmájára szükség van, hogy egyáltalán nézhető legyen, de ez a feleslegesen behozott, majd elbagatellizált téma kifejezetten sértő – főleg úgy, hogy Karát csak a kutyája érdekli. Lényegében a Supergirl egy passzív nőről szól, aki kelletlenül segít egy kislánynak elkapni a családirtó gyerekkereskedőt – de nem az igazságért, hanem hogy gyógyszert szerezzen a kutyájának.

Miközben a film aktívan mészárolja le a Woman of Tomorrow című képregény minden lapját, akkor a legjobb, amikor Az acélember stílusát idézi. A visszaemlékezések Kara menekülésére – aki már Argo Cityből Metropolisban nőtt fel – szépen elválasztják őt Clarktól. Nogueira ezekben a tragikus jelenetekben bizonyítja, hogy értené a karaktert, és ebből egy sokkal izgalmasabb, Metropolisban játszódó „partra vetett hal” sztori is kijöhetett volna. Az egészben az a legfrusztrálóbb, hogy ezekben a flashbackekben feltűnik David Corenswet Clarkja is, és amikor ő a képernyőre lép, szinte érezni a nézőtéren azt a kollektív boldogsághormont, ami a film többi részéből teljesen hiányzik. Elképesztően dühítő, mennyire félremenedzselték Kara saját filmjét, ha a unokatestvére öt másodperces cameója szórakoztatóbb, mint az egész mozi. Aztán ott van Lobo, akit leginkább csak azért erőltettek bele, hogy Jason Momoa megvillanthassa az új imázsát, semmint hogy bármi érdemit hozzáadjon a sztorihoz. Amúgy vicces, hozza a motoros antihős grunge-os, morgós energiáját – a sminkje is zseniális –, de semmit nem tesz hozzá a film steampunkos, erősen A galaxis őrzőire hajazó világához, hacsak nem azt, hogy egy olcsó deus ex machinával megmenti a csajokat.

Egy olyan karaktertől, akiről tudjuk, hogy sokkal keményebb és nyersebb, mint a unokatestvére, ezt az erőt egyáltalán nem érezni. A DC Studios legújabb filmje gyorsan megfosztja őt a sárga naptól, a CGI-jal megtámogatott verekedései pedig unalmasan ismétlődnek. Az sem segít, hogy a játékidő nagy részében legyengülve látjuk, amint épp szétrúgják a seggét. Ugyanez igaz Ruthyére is, akinek több ponton is kijárt volna egy saját akciójelenet, de erről lemaradtunk. Értem én, hogy a kelletlen hős archetípusa működőképes formula; valószínűleg ezért is bízták Gunnra a DC kormánykerekét. De egy egész filmet felhúzni arra, hogy valaki csak a haldokló kutyája miatt hajlandó megmenteni a napot – még ha a kutyus az utolsó kapocs is az otthonához –, anélkül, hogy valóban törődne másokkal vagy a helyzet súlyával, kifejezetten dühítő és sértő a karakterre és a nézőre nézve is, aki egy felemelő moziélményre vágyott. Őszintén szólva, nem sok jót ígér, hogy Nogueira írja a DCU-s Teen Titans és a Wonder Woman forgatókönyvét is, ha egy ilyen egyszerű történetben is képtelen volt megfogalmazni a film mondanivalóját.

Na jó, térjünk a lényegre. Gillespie volt a legrosszabb választás a Supergirl rendezői székébe. A kis és közepes költségvetésű drámás gyökerei (Én, Tonya, Pénzeső) miatt teljesen idegen tőle ez a terep. Bármilyen jó ötlet is volt az akciójelenetekben, az mind elvérzett a legunalmasabb, legködösebb és teljesen stílustalan látványvilágban. Ha bajod volt azzal, ahogy a Superman kinézett, a Supergirl mellett James Cameron Avatarjának tűnik. Amikor Kara akcióba lendül, a kamera vágás nélküli svenkekkel letudja a harcstílusát, leporolja a kezeit, és megy tovább. Az akciót feláldozták a lapos poénok oltárán, ráadásul az egészet tönkreteszi a rossz világítás és a csúnya, ellenfényes színpaletta. A film azzal nyit, hogy Krypto lepisil egy újságot – őszintén, ez tökéletesen előrevetítette az egész mozi színvonalát. A film görcsösen el akarja hitetni, hogy Kara hősies pillanatai epikusak, miközben az egész végtelenül kiforratlan. A csúcspontnak szánt jelenet, ami hivatott lenne felébreszteni Kara hősiességét – egy lassított, 360 fokos snitt, ahol a csaj szétrúgja a seggeket a Jimmy Eat World „The Middle” című számának borzalmas, nyálas akusztikus feldolgozására, mintha csak egy kukázott Álomháború (Sucker Punch) jelenet lenne – annyira el van telve magától, mintha azt várná, hogy a nézők állva tapsoljanak.

VERDIKT

Milly Alcock bebizonyította, hogy minden adottsága megvan ahhoz, hogy nagyszerű Supergirl legyen, de ez a szürke, félresikerült adaptáció pont a szívétől, a dögösségétől és a hősiességétől megfosztja, ami miatt Kara Zor-El igazán szárnyalhatna. Pár erős alakítás és a jobb film ígérete ellenére a Supergirl egy csalódást keltően elavult blockbuster lett, ami földhöz ragasztja a hősnőjét, még mielőtt egyáltalán esélye lenne felszállni.