Képzeld el, hogy eltelt 26 év az első rész óta, a tesók visszatérnek, hozzák a szokásos polgárpukkasztást, csak épp a poénok maradtak otthon. Pedig 2026 nyara szabályosan könyörög egy jó paródiáért: a mozikban olyan horrorok kaszálnak, mint a Megszállottság (Obsession) vagy a Backrooms – Hátsó szobák. Erre a hullámra tökéletesen ráülhetett volna a Horrorra akadva (Scary Movie) széria, amit még 2000-ben indított útjára a Wayans tesó-duó (Marlon és Shawn).
Három Wayans-mentes mellényúlás után most végre újra összeállt a régi banda. A Michael Tiddes által rendezett mocskos kis komédia górcső alá vesz mindent: a múlt és a jelen slashereit, szörnyeit, a mai popkultúrát, a netes mémeket, sőt, még a saját múltját is. A recept a régi: egy követhetetlen katyvasz az egész, amit egyértelműen olyan tiniknek szántak, akik még mindig vevők a szexről, rasszokról és nemrég látott filmekről szóló alpári poénokra.

Míg az első rész zseniálisan figurázta ki a ’90-es évek önreflektív tinihorrorait (élén a Sikollyal), addig a Tiddes-féle verzió – amit Marlon, Shawn, Keenen Ivory, Craig Wayans és Rick Alvarez kalapáltak össze – teljesen céltalanul csapkod jelenetek és utalások között. A sztori és a fókusz hiánya azonnal jelzi: ez a formula bizony kifújt. Már a sztárparádés nyitójelenet is totál lapos, és az sem javít a helyzeten, hogy utána átváltunk Sarára (Olivia Rose Keegan) és a pasijára, Jackre (Cameron Scott Roberts), akik egy Végső állomás stílusú vidámparkban próbálnak túlélni, ahol „mindenki meghal”.
Sara húga, Tuesday (Savannah Lee Nassif) egy harmatgyenge Wednesday Addams-utánzat. Amikor rátámad Szellempofa, Sara kénytelen az anyjától, Cindy Campbelltől (Anna Faris) segítséget kérni, mert bizony vissza kell hozni minden eredeti szereplőt a sikerért. Cindy egy meglehetősen paranoiás remete lett, aki egy rommá csapdázott házban él, pont mint Jamie Lee Curtis az új Halloween-filmekben. Faris a kócos hajával és a teljesen kattant nézésével egyébként zseniális, igazi felüdülés látni. Ugyanez igaz Regina Hallra is: az általa alakított Brenda Meeks most külvárosi ikres anyuka. Az egyik fia focisztrár, aki a suli legkönnyűvérűbb csajával kavar, a másik pedig egy harcias közösségi aktivista, akinek a metróban játszódó, unalmas jelenetben annyi a dolga, hogy a személyes névmásokon és a „toxikus maszkulinításon” pörögjön. Az új filmben a „Haladás” kimerül annyiban, hogy progresszív divatszavakat gúnyolnak ki, meg behoznak egy transz srácot, aki folyton a férfiasságát bizonygatja. Elég gyenge próbálkozás, és közel sem feszeget úgy határokat, mint ahogy azt a Wayans tesók hiszik. De hát ha nem ül a poén, gyorsan tolnak a pofánkba egy másikat: a gagyi poénáradat olyan tempóban záporozik, hogy felocsúdni sincs időd.
A poénok nagy része abból áll, hogy túlozva mutogatnak rá a mostanában felkapott horrorokra. Van itt provokatívan táncoló M3GAN, meg Chris Elliott is beugrik pár felesleges percre, mint egy elmebeteg a Longlegs – A rém című filmből. Ez a humor leginkább arra játszik, hogy a néző megveregethesse a saját vállát: „Deee jó, felismertem, melyik filmből van!” – és csak nagyon ritkán talál be igazán. És persze egy idő után már feladtam, számolni sem bírtam, hányszor hangzik el a fa*z a filmben, mert ettől lesz jó a film.
Mivel a film görcsösen a jelenlegi korszellemre épít, kapunk utalásokat a Drake-Kendrick Lamar viszályra (elég random és béna), meg egy fokkal jobb paródiát a Michael című filmből. A rengeteg filmes utalás mellett természetesen társadalmi és politikai témákból is merít gazdagon a film: elég csak az Epstein-aktákra gondolni vagy az ICE túlkapásaira az Egyesült Államokban az elmúlt évekből. Hiába a sok újítás és kikacsintás, a poénok kevésbé ütnek, így hát marad az első két rész sikere: le kell porolni a bevált poénokat, mert ki emlékszik már rájuk?! Kurta (Marlon Wayans) még mindig egy szétcsúszott füves, aki imád ordibálni Szellempofával (és akinek a maszkja teljesen idióta fejet vág, ha be van tépve). Ray (Shawn Wayans) pedig továbbra is a látens meleg karikatúrája, aki folyamatosan homoerotikus dolgokat csinál, miközben váltig állítja, hogy ő bizony heteró.

Néha internetes mémekből próbálnak humort kovácsolni, hogy bizonyítsák, mennyire képben vannak a mai trendekkel. Akár társadalomkritika is lehetne a mai fiataloknak, hogy manapság senki nem akar dolgozni, mindenki influenszerkedni akar a monitorja előtt, s egy üres streammel milliókat akasztani. Máskor viszont bántóan ostoba a forgatókönyv: például valaki Demi Moore-t hozza fel példaként arra, hogy horrorért nem jár Oscar – ami egyértelmű utalás A szerre (The Substance), csakhogy teljesen elfelejti, hogy a 2026-os díjátadón Amy Madigan megnyerte a legjobb női mellékszereplőként a Fegyverek (Weapons) című thrillerért (amit ráadásul nem sokkal később konkrétan ki is parodizálnak a filmben).
Igazából felesleges következetességet várni egy olyan filmtől, ami a valóságtól teljesen elrugaszkodott, a negyedik falat folyamatosan lebontó baromságokra épül. Tiddes filmje mégis vért izzad, hogy fenntartsa azt a pörgést, ami elfeledtetné velünk a csapnivaló felépítést. Faris és Hall annyira otthonosan mozognak ebben a világban, hogy bűn volt ennyire a háttérbe szorítani őket egy olyan sztori miatt, ami a régi és az új generációs szereplők közötti feszültségről szól. Ez a szál teljesen elvész a süllyesztőben a fináléig. A végjáték viszont – igazat megvallva – hozza azt az őrületet, ami az egész filmből hiányzott: idén biztosan nem látsz még egy olyan mozit, ahol a John Wick akciójeleneteit szexjátékokkal koreografálják le. Összességében viszont a poénok durvasága inkább fárasztó szemforgatást vált ki, mintsem őszinte röhögést.

Míg Marlon nem tudja hozni régi, visítós stílusát, azt is mondhatnánk, „elKúrta”, addig Shawn csont nélkül bújik vissza Ray bőrébe, és Faris is egyre jobban magára talál a flúgos Cindy szerepében. Hogy miért nem kaptak több közös jelenetet Regina Hallal, az a korábbi zseniális kémiájuk fényében érthetetlen, és csak erősíti az érzést, hogy az egész filmet összecsapták. A lányok lelkesedése ugyan kicsit átragad a nézőre, de ez kevés ahhoz, hogy megmentse a produkciót. A gagyi és alpári stílus alapelvárás egy ilyen Zucker-testvérek ihlette paródiánál, de ha a gyerekes humor mellől hiányzik az intelligens csavar, a végeredmény lapos marad.
VERDIKT
A Horrorra akadva kudarca azért is dühítő, mert a mai mozis felhozatal tálcán kínálja a jobbnál jobb alapanyagokat a paródiához. De mivel a fiatal közönség ki van éhezve a nagyszabású mozis vígjátékokra, ez a direkt utalásokkal és sikamlós poénokkal teli saláta valószínűleg így is kasszasiker lesz. Ha pedig ez elég pénzt hoz a konyhára egy újabb Wayans-folytatáshoz, hát istenem – legalább kapnak még egy esélyt, hogy rendesen szétszedjék a mai tiniket riogató horrorfilmeket.


Az univerzum védelmezői (2026) • (12) • amerikai kaland-sci-fi, 140 perc – Bemutató ideje: június 4.









