The Punisher: Az utolsó célpont – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Frank Castle neve hosszú évek óta egyet jelent a Marvel legsötétebb, legbrutálisabb történeteivel, és a The Punisher: Az utolsó célpont (The Punisher: One Last Kill) sem próbál ezen változtatni. Jon Bernthal visszatérése egyszerre ismerős és nyugtalanító, mert ez a különkiadás nem csupán a vérontásról szól, hanem egy megtört emberről, aki képtelen megszabadulni a saját múltjától. A történet a Daredevil: Újjászületés (Daredevil: Born Again) első évada után veszi fel a fonalat, és már az első percekben kiderül, hogy Frank Castle lelkileg teljesen szétesett. Miközben az utcákon káosz tombol körülötte, főszereplőnk egyszerűen csak üres tekintettel elsétál a káosz mellett. A különkiadás erősségét az adja, hogy nem pusztán akcióhőst akar faragni belőle, hanem megmutatja azt az embert is, aki a maszk mögött lassan teljesen felemészti önmagát.

A The Punisher: Az utolsó célpont első fele a korábbiakhoz képest meglepően visszafogott tempóban építkezik, és sokkal inkább Frank Castle pszichéjére koncentrál, mint a brutalitásra és öldöklésre. A nyitójelenet, amikor Frank kilép az üres lakásából Little Sicily kaotikus utcáira, gyakorlatilag rögvest lefesti az egész történet hangulatát. Emberek halnak meg körülötte, motorosokat látunk száguldozni az utcán, lövések dördülnek el, de mindezt szinte érzéketlenül figyeli a címszereplő. Mintha mi sem történt volna, csak továbbsétál. Nem azt látjuk, hogy nem foglalkozik a történésekkel vagy nem érdekli, sokkal inkább azt szeretnék ezzel érzékeltetni a készítők, hogy a PTSD szindrómája és a múltja teljesen maga alá temette.

Kövess minket Facebookon is!

Frank mentális összeomlását bemutató képkockáit emelnénk ki a rövidfilm legerősebb jeleneteinek. A katonai múltjáról bevillanó képek, a gyors vágások és a zaklatott hangkeverés folyamatosan azt erősítik, hogy Frank fejében nincs nyugalom. Jon Bernthal nagyszerű játéka miatt még azokban a részekben sem zökkenünk ki, amikor ezeket a mentális problémákat direkt módon ábrázolják: ahogy fájdalmat okoz magának, vagy dühében szétveri az összeesküvés-elméletekkel telerakott falát, abból tökéletesen átjön az a belső fájdalom, amit képtelen feldolgozni. Különösen erősek azok a jelenetek, amikor Maria és Lisa emléke kísérti a temetőben. Ezek egyszerre nyugtalanítóak és tragikusak. A történet itt nem a megszokott Marvel-hangvételt követi, hanem egy megtört ember pszichológiai portréját próbálja felrajzolni. Reinaldo Marcus Green rendezése és Bernthal játéka együtt nagyon intenzív atmoszférát teremtenek, még akkor is, amikor a forgatókönyv túlságosan is Frank szenvedését hangsúlyozza.

A különkiadás második felében a fókusz fokozatosan átkerül a klasszikus Megtorló-akcióra, és itt egyfajta gyengeséget figyelhetünk meg. Az alkotók egyszerre próbáltak karakterdrámát és véres bosszúfilmet felépíteni. A legnagyobb probléma a koncepcióval csak az, hogy a két megközelítés nem mindig passzol egymáshoz. Ma Gnucci karakterének behozatala például érdekes ötletnek tűnt, hiszen családját Frank megölte korábban, így a történet megpróbál valamiféle érzelmi tükröt állítani Castle elé. Az első jeleneteikkel még nem volt probléma, mert valóban sikerült átadni a gyászt és dühöt, később viszont mintha háttérbe szorulna a karakter, s inkább csak egy eszközt látnak benne egy későbbi folytatásra. Amikor azonban elszabadul az erőszak, a Marvel Television legújabb műsora pontosan azt adja, amit a rajongók elvártak: kőkemény erőszakot és vért. A második félidő gyakorlatilag megállás nélkül a brutalitásról szól. Csonttörések, fejlövések, vérpermet és kegyetlen közelharcok követik egymást, és a rendezés nem próbálja finomítani a látottakat. Ez az egyik legkeményebb Marvel-produkció az utóbbi időben.

Nyers és fizikálisan is keményen megkoreografált akciójeleneteket látunk, és végre ismét visszaadják azt az érzést, amiért a nézők annak idején megszerették Bernthal Megtorlóját. Frank nem szuperhős, hanem egy dühös ember, aki brutális hatékonysággal pusztítja el az ellenségeit. A harcok súlyosnak érződnek, és minden ütésnek valódi ereje van.

Bármennyire is látványos a brutalitás, a különkiadás legjobb részei mégis azok a kisebb, emberibb momentumok, ahol Frank kapcsolatba kerül hétköznapi emberekkel. A kávézót üzemeltető család, a szomszédként élő szegény család vagy a hajléktalan veterán mind arra emlékeztetik főhősünket, hogy valaha ő maga is családapa volt. Frank védelmező oldalát próbálják előhozni ezekben a jelenetekben, de a fókusz nem tolódik el, az irány nem rossz, és nem akarják átírni a karaktert, de arra rávilágítanak, hogy lássuk: Castle-ben még mindig van valamiféle emberség. Ugyanakkor érezhető az alkotók részéről, hogy mellékszálakkal jelentősen több időt szerettek volna tölteni. Egyik jele, ahogy megfeledkeznek magukról, és gyorsan visszaváltanak az akcióra. Túl gyors és erős váltás az érzelmesebb és akciódúsabb jelenetek között. A különkiadás nem akarja újraértelmezni a Megtorlót, inkább visszatérünk a gyökerekhez: megmutatja azt az embert, aki folyamatosan háborúban áll a világgal és saját magával is. És bár a történet nem minden eleme kiforrott, Frank Castle visszatérése így is kellően brutális, nyers és érzelmileg is meglepően erős lett.

VERDIKT

A The Punisher: Az utolsó célpont végül egy érdekes egyensúlyozás lesz karaktertanulmány és brutális bosszúthriller között. Ötletből nincs hiány, de nem mind hibátlan. Néha úgy érződik, mintha egy új sorozat alapjait próbálná lefektetni ahelyett, hogy teljesen önálló történetet mesélne el. Mégis, Jon Bernthal egyben tartja, továbbra is tökéletes Frank Castle-ként: dühös, fáradt, kegyetlen és mélyen sebzett. A Megtorló ezúttal nem hős, hanem egy megtört ember.