Marshals: Egy Yellowstone történet 1-3. rész – Kritika

Az előzménysorozatok után elérkeztünk oda, hogy a Yellowstone végével az univerzum a The Walking Dead útjára lép, s lényegében felbontja megannyi kis szálra az addig egymás mellett futó karakterei életét. Már eleve különös, hogy a Marshals: Egy Yellowstone történet beelőzte Rip és Beth készülő sorozatát, de az még inkább az, hogy mennyire kilóg egyelőre a franchise-ból. Hogy ez mennyiben jó vagy rossz azt az első részekből nehéz levonni, de igazából nem a műfajban rejlik a probléma – hiszen azt is bőven lehet keverni, erre pont van jobb példa Sheridantől is a Special Ops: Lioness képében – hanem a megvalósításban. Más szóval a sorozat nem győz meg egyelőre könnyedén arról, hogy működik Sheridan nélkül.

Alapvetően inkább hajlok afelé, hogy amennyiben egy készülő sorozatnak vagy filmnek van saját univerzuma, akkor annak kereteiben értékeljem, s ne külső viszonyítási művekkel, noha utóbbi is valahol elkerülhetetlen. A Yellowstone-univerzum viszont már most elég terebélyes, s ehhez képest nem igazán lógott ki belőle egyik sorozat sem, ahogy általában Sheridan is hoz egy stabilan erős vagy épp meglepő szintet amióta építgeti saját világait. Azonban ez az első adalék, ami nélküle készül, helyét Spencer Hudnut veszi át, aki amellett, hogy az anyasorozaton is segédkezett, olyasmi sorozatokról ismert mint a SEAL Team. A Marshals: Egy Yellowstone történet pedig aSEAL Team, csak Montanában.

Sheridan minden bizonnyal valami olyasféle módon kezdett volna, hogy az első rész végére hirtelen drámaisággal elveszítjük Monicát, ezzel megteremtve az újonnan becsatlakozóknak is az alapokat, a visszanézőknek pedig valami merészebbet. Ezzel szemben szegény Monica, aki túlélt már egyet, s mást, képernyőn kívül kivonul az egészből, s kapunk egy felborult családi dinamikát. Magát az okot is nehezen ismerjük meg, s ez nem igazán hozza közelebb Kayce-éket valószínűleg az újoncoknak (sem). De sokat nem is időzünk ezzel, mert természetesen történik egy merénylet, ami miatt végül Kayce mégis becsatlakozik a szövetségi rendőrbírók soraiba. S innen igazából ugyan ömlenek a Yellowstone-utalások, de az egyetlen, ami rendesen ismerős mederben csorog az az indián szál, vagyis Mo és Rainwater karakterei. Kayce csak még védelmezőbb lett, valamivel vakmerőbb, erőszakosabb, miközben a Piya Wiconi útját keresi, vagyis a lakoták nyelvén az új kezdetet. Ez lenne számára az új meló, amiben viszont társai egyelőre sablonfigurák.

Az indián és bírói szálat összekötő Miles egy viszonylagos kivétel, de nagyon hasonló utat jár be Kayce-hez: ugyanaz a vívódás határozza meg a rezervátummal való viszonya miatt. Viszont eléggé szerethető mentor-ifjú párost alkotnak a címszereplővel, így ha valakit kinyírnának, az biztosan ő lesz. Ami nagy kár lenne, mert amúgy a többieket nagyjából az határozza meg, szeretik-e Kayce-t, örülnek-e a csatlakozásának. John legfiatalabb fia nyilván ugyanolyan önálló mint előttük, vakmerőségét a gyász és a montanai szabadság (minden értelemben) is hatványozza, de ez csapatjáték lenne. Mindenesetre ott van Andrea Cruz , aki például nem kedveli, vagy Calvin, aki igen. A többiek még kevésbé meghatározhatók, de azért néha tetten érhető, hogy valószínűleg mind kapnak majd egy-egy szálat az évadban a saját drámájukkal.

A korábbi sorozatoktól eltérően itt nagyon a háttérbe szorul egy főszál féleség, igazából egy epizodikus tartalmat kapunk. Ez nyilván az új nézők bevonzását célozza, de egyébként teljesen nézhető lenne, megannyi ilyet ismerünk és szeretünk, s nyilván az évad közepén, végén lesz valami átívelő történet. Reméljük. Viszont Rainwater problémái, vagy simán csak a jelenléte megintcsak érdekesebbek a drogügyleteknél, így van egyfajta kettősség ebben. Ami viszont működik az Kayce vehemens hozzáállása és az akciók kettőse, amik jóval komponáltabbak az anyasorozaténál. Ugye ott csak részben volt ezen a fókusz, tehát itt ebben most elmélyedhetnek. A drámai oldalt viszont közben nem kellene teljesen kinyírni.

VERDIKT

Azok akik kifejezetten kedvelik az efféle sorozatokat, örülhetnek, mert a Marshals: Egy Yellowstone történet erősen hozza ezt a formát, viszont saját hangja egyelőre nem nagyon van. Stabilan hozza azt, amit az előzetesek alapján várni lehetett, de kérdés, ilyesmire van-e szüksége az univerzumának, s egyáltalán érdemes-e szétszedni. Sokszor a kezdet nehéz, viszont a jó benne, hogy lehet belőle bármi, az alapok itt is ott vannak, de a főszereplő merészségéből átragadhatna az egész produkcióra. Egyelőre kicsit olyan, mintha nem igazán tudtak volna mit kezdeni szegény Kayce-vel, s inkább felborították megint a szép lezárást kapott életét egy kierőszakolt, új kezdethez. Mo viszont nem biztos, hogy erre gondolt Piya Wiconi alatt.