God of War Sons of Sparta – Teszt

A God of War-széria nem először esett át vérfrissítésen – és nem is először volt rá úgy igazán szüksége. A kétezres évek nagy dobása, a PS2-t hatalmas számokban eladó Kratos története felforgatta a játékos közösséget: az első rész óriási technikai forradalomnak számított, szinte mennyei magasságokba emelve a konzolt, a második epizód pedig tökéletesítette a formulát, és még akkor is a nagyöreg gépre jött ki, mikor már a PS3 is bukdácsolva, de betört a piacra. Kratos története ellenállhatatlan és hatalmas erejű volt annak idején – és ezt nem is csodáljuk, hiszen nehezen lehetett volna félvállról venni a teljes görög panteont leöldöklő, mérges spártai kalandjait. A harmadik rész már PS4-en is hódított a remasterelt verziójával, hogy egy meglepő, vérgőzös, eszeveszettül brutális és már-már nevetségesen monumentális kalanddal lezárja a történetet, és elbúcsúzzon Kratostól, aki a világot felégetve, kiút nélkül nem tudott máshova menekülni, mint a halálba.

A sztori lezárult, de Kratost nehezen lehetett elengedni – bolond is lett volna a Sony veszni hagyni az egyik zászlóhajós szériáját. Azonban hová lehet innen menni? Kratos meghalt, így csakis az előzményeket volt lehetőségük feltérképezni. Van, ahol ez sikeres volt (gondolok most a PSP-s spinoffokra), van, ahol a formula már döcögni látszott: ez volt a God of War Ascension. Még működött a rész, a formula elvégre be lett járatva, azonban már kilométerekről lehetett érezni, hogy itt szükség van valamiféle vérfrissítésre, egy kis új energiára, ami visszahozza a sorozat régi fényét. A többi pedig már történelem, legalább annyira ikonikus, mint a környezet, ahol Kratos tör-zúz. Jöhetett a norse saga, megismertük Atreust, Kratos fiát, és a God of War Ragnarok újfent felégette ezúttal PS4-ünket és PS5-ünket, bizonyítva, hogy a hamvas bőrű istenölő még mindig képes megmozgatni a nagyközönséget.

A Ragnarok viszont ennek a történetnek is véget vetett pusztán két rész után. A Sony, mint akkor, úgy most is a múltba tekintett vissza: a legutóbbi State of Playen felfedték, hogy Kratos legújabb kalandjai előtt (ha egyáltalán lesz ilyen) megkapjuk az eredeti sztorit, mind a hármat, az alapoktól felújítva/remake-elve. De hogy addig senki se szomjazzon túlzottan, a semmiből ránk hajították a God of War Sons of Sparta nevezetű, aprócska metroidvania nyalánkságot. Mi pedig azon nyomban beugrottunk a mélyébe, hogy jelenthessük nektek, mivel is van dolgunk.​

A Sons of Spartát két oldalról kell megközelíteni: először is, a kérdés az, hogy mennyire jó God of War-játékról van szó. Mi sem egyszerűbb, mint erre válaszolni. A történet a fiatal Kratost, és testvérét, Deimost követi, akiket már korábban megismerhettünk a Ghost of Sparta című spinoffban (és nagyon is jól tudjuk, milyen tragikus események láncolatához vezet majd életútjuk). A két testvér Spártában tengeti napját, tréninggel, mint a sok-sok vidám, spártai fiú, míg egy nap el nem indulnak egy elveszett bajtársuk felkutatására. A kaland aztán jó nagyra hízik, és hamarosan a két testvér sok-sok szörnyetegen, viszontagságon keresztül ismeri meg egymást, önmagát, és persze a külvilág veszélyeit.

A sztori ízig-vérig God of War, és még ha vadhajtás is, meglepően kidolgozott, és sokat ad egy metroidvaniahoz képest. A varázslatos, 2D retro művészeti stílus kelti életre Kratost, ahogyan keretes szerkezetben, a lányának, Calliopénak elmesélve igyekszik visszaemlékezni saját gyermekkorára, minket is bevezetve emlékeibe. A művészeti stílus talán a játék legszebb és legerősebb eleme. Bámulatosan, szívfájdítóan hangulatos és gyönyörű hátterképek előtt kalandozhatunk, Spárta és az ókori Görögország átitatva a God of War-mitológiavilágának hamisítatlan ízével. Mindezt a szintén párbites (hogy illő módon tisztelegjünk a 2D-s stílus előtt), de mégis összetett és varázslatos zenei aláfestéssel. A retro stílus itt nem pusztán gimmick, de nem is arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a történetről. Nem mondom, hogy máshogyan, akár éppen 3D-ben nem lehetett volna elmondani ezt a történetet, de mindenképpen jót tesz neki a stílus, és ha másért nem is, már azért mindenképp érdemes volt ezt választani, hogy a Sony ezúttal valamilyen más világba is belemártsa lábát, ne csak a 3D-s TPS-ek Styx folyóhoz hasonlatos hömpölygésében tengődjön. A sztori magával ragadó, kellemes, és a jövőbeli eseményeket ismerve szívfájdító – minden szempontból beleillik a sorozatba és a nagy, végezetül kialakuló Kratos-képbe. God of War-játék szempontjából tehát csillagos ötös.

A másik szempont viszont: milyen a játék mint játék? Mint metroidvania? Nos, ez a válasz már kicsit kiábrándítóbb, vagy sokkal inkább laposabb. A szoftver ugyanis hozza a kötelezőt: egymás farkába harapó, intrikus térképeken keresztül rohangálunk, felfedezünk ismeretlen, izgalmasabbnál izgalmasabb területeket, gyűjtögetjük a képességeket (melyek mind-mind a szokásos metroidvania trópusokat követik), öldöklünk itt-ott és párszor belefutunk egy-egy bossfightba is. Nem fogja megváltani a világot, láttuk ezt már nagyon sok helyen, sokszor rosszabbul, sokszor jobban művelve. Viszont a célnak megfelel. Nem teljesen passzol ez a hozzáállás a művészeti oldalról látható ambíciókhoz, de persze csalódást sem okoz.

VERDIKT

A God of War Sons of Sparta meglepetésként érkezett, és minden szempontból kellemes élményként fogadjuk. Egy teljesen korrekt metroidvaniaról van szó, mely kielégíti a műfaj iránti lelkesedésünket, miközben egy kiváló God of War-sztorival ajándékozza meg a rajongókat. Ha másra nem is, arra mindenképp elég lesz, hogy kibekkeljük a kivetkezőkig. Az biztos, hogy nem pusztán eldobható kis semmiségről van szó: a Sony komolyan vette ezt a megjelenést, és ez minden pixeljén érezhető a játéknak. Még akkor is, ha ezúttal kicsit kevesebb van azokból a pixelekből. Nagy lélegzetvételű projektről van szó, hiszen ugyan még csak az elején járunk a kalandnak, de az előrejelzések 10-15 órát saccolnak majd, mint végeredmény (ha nem többet, minden kis titkot felkutatva, megkeresve). Azért ez nem semmi egy shadowdroptól: soha rosszabbat!