Silent Hill – Visszatérés – Kritika

Valószínűleg mindenki találkozott már a Silent Hill 2 nevével, a horror egyik legfontosabb videójátékával, még akkor is, ha nem játszott vele. Nemcsak ijesztő volt zsáneren belül, hanem pszichológiailag összetett, nyugtalanító és maradandó élmény. Pont ezért különösen fájdalmas látni, mi lett belőle a Silent Hill – Visszatérés (Return to Silent Hill) című filmben. Christophe Gans visszatérése a franchise-hoz nem újragondolás, nem tisztelgés, hanem egy látványosan félreértett, kreatívan kimerült és meglepően dilettáns próbálkozás.

Gans közel húsz év után tér vissza a Silent Hill világához, de mintha közben sem a műfaj, sem a közönség, sem a mozgókép nyelve nem változott volna körülötte – csak éppen rosszabb lett az ösztöne. A film egyszerre nem érti, mitől működött az alapanyag, és nem tud mit kezdeni azokkal a nézőkkel sem, akik esetleg nem játszottak a játékkal. Az eredmény egy klausztrofób, ötlettelen katyvasz, amely úgy használja a Silent Hill ikonográfiát, mintha egy checklistet pipálna végig.

A legnagyobb bűn az, hogy a film képtelen elviselni a bizonytalanságot. A játékok egyik legnagyobb ereje az volt, hogy nem magyaráztak túl semmit: a bűntudat, a gyász és az önáltatás lassan, szinte észrevétlenül szivárgott át a környezetbe, s a játék végére teljes volt a kép. A feldolgozás ezzel szemben már az elején szájbarágós flashbackekkel támad, mintha attól félne, hogy a néző két percnél tovább nem képes figyelni. James Sunderland nem egy megtört, sodródó emberként lép be a városba, hanem egy érzelmileg üres, rajzfilmszerű figuraként, akitől azonnal elveszik a történet tétje.

Jeremy Irvine játéka sajnos pontosan ezt az ürességet erősíti. James itt nem fokozatosan omlik össze, hanem eleve érdektelen. A folyamatos, kétségbeesett kiabálás („Mi történik?” „Miért történik ez?”) nem a trauma kifejezése, hanem egy videójáték-NPC hibás loopja, és meggyőződésünk, hogy őmaga sem tudja, mit csinál ebben a filmben. Nehéz együtt érezni vele, mert a film sem tudja, mit akar vele kezdeni. Mary Crane (Hannah Emily Anderson) karaktere pedig talán a legbeszédesebb példája annak, mennyire rossz irányba ment el ez az adaptáció. Ahelyett, hogy a figura ambivalens, veszélyes csábítása működne, egy kínosan idejétmúlt, ízléstelen karikatúrát kapunk. A karakter nem feszültséget kelt, hanem nevetést – méghozzá nem szándékosan. Ugyanez igaz Eddie-re is, aki itt inkább groteszk bohóc, mint tragikus mellékalak.

A szörnyek kezelése különösen fájó. Pyramid Head ikonikus alakja elveszíti minden fenyegetését a túlzsúfolt képkivágások és az indokolatlan szerepeltetés miatt. Nem fenyegető és ijesztő a vásznon, hanem látványelem. A nővérek sem jobbak: tömegjelenetekké degradálva cikáznak a képernyőn, mint idegesítő vizuális zaj. Ami a játékban nyugtalanító volt, itt egyszerűen fárasztó.

A karakterek mellett bőven akad probléma a helyszínnel is. Silent Hill a játékban egy élő, reagáló mentális tér volt: személyes, változó, kegyetlenül intim. A filmben viszont egy szabálytalanul működő, CGI-vel teleszórt díszlet, ahol a szörnyek akkor jelennek meg, amikor „kell”, az erőszakot pedig a műfaj követeli meg, semmi jelentősége nincs. A város nem fenyegető, hanem unalmas, a horror pedig üres és mechanikus. Még ennél is nagyobb probléma, hogy nincs következmény, nincs logika, csak zaj és köd. Technikailag sem jobb a helyzet. A CGI túlhasznált és üres, a praktikus effektek hiánya különösen érződik egy olyan világban, amelynek mindig is a fizikalitás volt az egyik alapja. Akira Yamaoka legendás zenéje csak foszlányokban tér vissza, elveszítve azt az ismétlődő, hipnotikus erejét, amely a játékokban szinte pszichológiai fegyverként működött. A film fél a csendtől, pedig a horror pontosan ott születne meg.

VERDIKT

A Silent Hill – Visszatérés végső soron nemcsak egy rossz film, hanem egy tanulságos kudarc. Megmutatja, mi történik akkor, amikor egy alkotó összetéveszti a felismerhető elemek másolását az értelmezéssel. Amikor a nosztalgiát és az ikonokat fontosabbnak tartja, mint a jelentést. És amikor egy stúdió nem tudja eldönteni, hogy presztízshorrort vagy zavaros, „majd a rajongók úgyis megbocsátják” típusú adaptációt akar. Ez a film nem újraélesztette a Silent Hillt. Inkább bebizonyította, hogy egy legendás világot is lehet teljesen kiüresíteni. És ennél rémisztőbb dolgot egy horroradaptáció aligha tehet.