A roguelike, vagy a soulslike játékok finoman szólva sem arról híresek, hogy nyugodtan, vagy éppen relaxálva pihenhetünk mellettük. Általában inkább az erősen felfokozott vérnyomás, adrenalin és káromkodás jellemzi az ezen műfajba tartozó alkotások többségét. Teszik a készítőik mindezt azzal, hogy általában nagyon kevés találat után ér minket az elhalálozás és minden addig összeszedett cuccunk, mely amúgy az előrehaladásunkat segítette volna, egész egyszerűen ugrik. És ha ezek még nem vennék el a kedvünket, slusszpoénként még a játék elejére, de minimum az adott pálya elejére dobnak vissza. Lényegében mindent kezdhetünk elölről. Jómagam minden platformon elmondom, hogy rekreációs céllal ülök le játszani. Így nálam a műfaj legjelesebb képviselői is gyorsan a süllyesztőben végzik.
A roguelike elnevezés egy 1980-as években hódító Rogue című játéktól eredeztethető. Egyetlen célunk ebben az volt, hogy a több szintes kazamatában megtaláljuk Yendor amulettjét. Ebben az igyekezetünkben azonban csapdák és szörnyek akadályoztak minket. A csavar az egészben ott volt, hogy ha meghaltunk, minden ugrott és új karakterrel kellett elölről kezdeni a procedurálisan generált pályákat. Ennek eredményeként nem volt két egyforma végigjátszás. Így az izgalom és a feszültség melyet a játék adott, igen kedveltté tette a közösségekben. Az ASCII-ben komponált mű a 80-as és 90-es években volt a csúcsán. Számos koppintást eredményezve, melyek lenyúlták, vagy éppen továbbgondolták a sikert garantáló alapötletet. De néhány elem és inspiráció olyan helyeken is feltűnik, mint mondjuk a Diablo sorozat vagy a manapság egyre populárisabb indie címek sokasága. Nincs ez másként tesztünk alanyával sem, a 2018-ban a Supergiant Games gondozásában már PC-re megjelent Hades-szal sem. Alanyunkat ezúttal a Nintendo hibrid konzolján vettük górcső alá.
Ahogy az a címből sejthető, bizony a roguelike szálat felütötték egy kicsit a görög mitológiával. És ez a keverék bizony kivételesen jól sikerült. Nagyon jól találkozik az ókori mondavilág a modern életben egyre többünket érintő fásultsággal. Ez kiválóan meg is adja a történet alapját. A sztori bonyodalma abból adódik, hogy főhősünk Zagreusz, aki nem mellesleg Hádész gyermeke, megunja az Alvilágban való ténfergést. Az Alvilág ura azonban nem kívánja távozásunkat, ezért nem is enged el minket egykönnyen. Lényegében szökésünknek nem állja közvetlenül útját, azonban a birodalmán átvezető utat csak számtalan csatlósának leküzdésével abszolválhatjuk. A menekülésben szerencsénkre a távoli olümposzi rokonság közvetve segítségünkre lesz.
A játék egy az egyben megfelel a roguelike zsánernek. Azonban egy fontos dologban mégis különbözik és valószínűleg ez teszi bárki által fogyaszthatóvá. Ez a dolog pedig csupán annyi, hogy nem vesztünk el mindent az elhalálozások során, csupán az éppen birtokolt speciális képességeket. Sajnos ugyanúgy Tartaroszba térünk vissza a sikertelenség után. Azonban egy kicsit mindig erősebbek leszünk, ugyanis az összegyűjtött tárgyak, pontok mind jönnek velünk. És még ha csak szépen apránként is, de lehetőségünk van folyamatosan fejlődni. Ez pedig a kevésbé ügyes játékosoknak is ad némi sikerélményt. Mert minden egyes próbálkozásnál érezhetően jobbak leszünk és egyre tovább jutunk. Emellett rendkívül szórakoztató ahogy az egyes karakterek élcelődnek Zagreusz sorozatos bukásán, ahogy újra és újra megpróbálja levetni apja által rákényszerített láncait.
Folyamatos előrehaladásunk során újabb és újabb szobákat tudunk le. Melyekbe való belépésnél az ajtón található jutalmat zsákmányolhatjuk a teremben lévő ellenfelek kiiktatásáért cserébe. Ezek lehetnek kulcsok, melyekért cserébe fegyvert vásárolhatunk, vagy sötét eszencia, aminek fejében fejlődésünk lesz garantált. De akad még életerőt növelő bájital és gyémántok is, melyekből Hádész palotáját csinosíthatjuk. Vagy teszem azt ajándékok, melyeket a különböző karaktereknek átadva egyszer kapunk cserébe valamilyen hasznos apróságot. Ezek a kicsiny ötletek is rengeteget tesznek hozzá az egyébként zseniálisan megírt cselekményhez. Amit olyan szórakoztató, eredeti és valóban vicces párbeszédek dobnak fel, melyekből sajnos egyre kevesebbet hallani manapság. Az, hogy minden egyes szabadulási kísérletünk után poénok áradata fogad minket sokat segít abban, hogy a játékot ne tegyük félre, hanem újra megpróbáljunk még egy utolsó alkalommal kitörni az alvilágból.
És akkor ejtsünk néhány szót a nagyszerű harcrendszerről is. Az egész játék során izometrikus nézetben szemlélhetjük a képernyőn kibontakozó eseményeket. Ennek hála a teljes teret jól belátjuk és a ránk támadókat hat különböző fegyvertípussal és azoknak négy variációjával tudjuk jobb belátásra bírni. Az alvilág hercege ismer egy alap- és egy speciális támadást, emellett egy komolyabb kitérést. Valamint ki tudunk lőni egy speciális kristályt, mely nagyot sebez, de csak egy darab áll rendelkezésünkre, melyet használat után fel is kell vennünk. Ezeken támadások kombinálhatók és a történet során az utunkba sodródó olümposzi istenek erejével is felruházhatók. Ezek különböző, az adott istenségre jellemző speciális tulajdonsággal vértezik fel az Alvilág hercegét. Fontos azonban megjegyezni, hogy ennek ellenére a gombok ritmusos püfölése nem lesz elég az üdvözüléshez. Pontos és precíz taktikákat kell alkalmaznunk, ellenkező esetben könnyen a vértóban találhatjuk magunkat és kezdhetjük az egészet elölről.
A Hades grafikája a már említett izometrikus nézetben materializálódik, teszi mindezt egy kellemesen színes, képregényeket idéző, élénk megjelenéssel. A teszt egy Nintendo Switch Lite-on folyt, ahol kristálytiszta, akadásmentes játékban volt részem. Szó szerint egyszer sem láttam, még egy pici megingást sem, pedig komolyabb hirignél azért van mit megjelenítenie ennek a tenyérnyi masinának. A hangok szintén remekül szólnak, minden a helyén csattan és fröccsen. Amit viszont külön kiemelnék az a szinkronszínészek munkája, egyszerűen zseniális amit véghez vittek. Teljes beleéléssel hozzák a karaktereiket, gyakran volt az az érzésem, hogy legtöbbjük nagyon élvezte az adott mitológiai lénynek kölcsönözni a hangját.
Minden említett dolog felett azonban azt muszáj kiemelnem, hogy a készítők a játékbeli elhalálozást olyan szinten alakították át, amire tényleg nem számíthattunk. Egyszerűen ha le is győznek, nem érzel csalódást, örömmel tekintesz arra a rövidke időre amit Hádész kéglijében fogsz eltölteni, ugyanis a cselekmény legfőbb része itt fog egyről a kettőre jutni. Mindezek mellett szuper ötlet, hogy az előrehaladás során legyőzött főellenfelek szintén tanulnak az elkövetett hibáikból és gyakran fognak minket egy kicsit jobban felkészülve várni, megvitatva a korábbi összecsapásunkat. De nem akarok semmilyen poént lelőni. Egyszerűen ezek a dolgok a játék felépítéséhez való hozzáállást alakítják át és ez szerintem zseniális ötlet. Hatalmas piros pont a készítőknek, mert ezen lépésekkel tudják elérni, hogy még a hozzám hasonló, kevésbé kitartó játékosoknak is nehezére esik letenni az alkotásukat.
VERDIKT
Összességében a Hades egy nagyon kellemes csalódás, mely a roguelike zsánert olyan embereknek is elérhetővé és szerethetővé teszi, akik eddig hanyatt-homlok menekültek, még csak a stílus szóba hozása hallatán is. Ebben is rengetegszer meg fogtok halni, de az nem lesz bosszantó, inkább egy kellemes érzés, mely tovább ösztönöz és belehajt egy újabb, és száz másik próbálkozásba. A játékbeli egyszeri menekülés állítólag 15 óra alatt is letudható, de mire mindent feloldunk bőven 90 óra felé csúszunk, így szavatosság is van benne bőven. PC-re már a 2018-as év óta, Nintendo Switchre pedig 2020. szeptember 17. óta elérhető. Bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a kihívásokkal teli, ám mégis szórakoztató kalandokat. De nyugodtan tegyen vele egy próbát az is, aki kevésbé kitartó, mert garantálom, hogy a sztori és a remek körítés számukra is maradandó élménnyé teszik a Hades-t.
Szólj hozzá!