Marty Supreme – Kritika

A Safdie testvérek szétválása óta óhatatlanul felmerül a kérdés: ki mit kezd azzal az idegesítően intenzív filmes nyelvvel, amelyet együtt tökélyre fejlesztettek. Benny már letette a névjegyét egy teljesen más irányba, Josh Safdie viszont a Marty Supreme című filmmel egyértelművé teszi, hogy ő továbbra is a feszültség, az önsorsrontás és a túlcsorduló ambíció krónikása akar maradni. Hozzá társul most Timothée Chalamet, aki pályafutása legjobb alakítását nyújtja ebben a szerepben.

A történet az 1950-es évek New Yorkjába visz vissza, ahol Marty Mauser, egy megszállottan ambiciózus asztaliteniszező arról győzköd mindenkit – és legfőképp saját magát –, hogy ő a világ legjobbja. Nem pénz, nem hírnév hajtja, hanem a bizonyítási vágy. A gond csak az, hogy Marty tényleg elképesztően tehetséges. Ez adja Safdie filmjének legnagyobb csavarját. A Marty Supreme ugyanis nem klasszikus esélytörténet. Marty nem a rendszer áldozata, nem a körülmények nyomják el, és nem a tehetség hiánya akadályozza. Sőt, ellenkezőleg: minden adottsága megvan ahhoz, hogy sikeres legyen – ő maga az egyetlen, aki képes ezt elszabotálni. Ahogy a Good Time és az Uncut Gems hősei, Marty is saját maga legnagyobb ellensége. Egy modern Ikarosz, aki nem azért zuhan el, mert nem tud repülni, hanem mert túl magasra akar.

Timothée Chalamet tehetségét nem kérdőjelezheti meg senki, korábbi szerepeiben is nagyott ment a fiatal színész, de joggal érezhette úgy, hogy eddig nem kapta meg azt a szerepet, amelyben ennyire lubickolhatna. A Marty Supreme hozta el számára azt a karaktert, amiben megcsillogtathatja minden oldalát: a sebezhetőséget, a szenvedélyt, a dühöt és az elszántságot. Chalamet nem fél ellenszenves lenni, nem fél arrogáns, agresszív, sőt fenyegető figurát játszani. Marty Mauser papíron az a sportoló, akinek drukkolni sem illene, annyira ellenszenves, arrogáns és önző, de Chalamet játéka – és Safdie rendezése – meggyőzővé teszi, hogy mégis szurkolunk neki. Egy olyan karakterről van szó, aki folyamatosan rossz döntéseket hoz, aki megalázza a körülötte lévőket, s nem fél kiasználni másokat a céljai érdekében. Egy utálatos alak a film főszereplője, ám itt ez most működik a mesterien megírt forgatókönyv és Chalamet lenyűgöző alakítása miatt. A fiatal színész játéka annyira magabiztos, annyira energikus, hogy a néző újra és újra visszatalál hozzá, még akkor is, amikor a karakter sorozatban hozza meg a lehető legrosszabb döntéseket. A nagyképűség mögött ugyanis ott lapul a vágy: nyomot hagyni a világban.

A film második felvonása tudatosan szétterül. Marty pénzt próbál szerezni egy újabb világbajnokságra, és eközben egyre abszurdabb mellékszálakba keveredik: üzletel egy cinikus mogullal (Kevin O’Leary), viszonyba bonyolódik annak feleségével (Gwyneth Paltrow), összetűzésbe kerül egy régi vágású gengszterrel (Abel Ferrara), miközben még a kutyája elvesztése is új irányba lök mindent. Itt sok néző elveszítheti a fonalat – nem alaptalanul -, mert inkább a karakterekre és a hangulatra koncentrál a film, semmint a cselekmény szoros követésére. Van egy hosszú szakasz, ahol asztaliteniszt is alig látunk, de Safdie nem sportfilmet akar forgatni. Ez inkább egy burleszkbe hajló tévedések vígjátéka, ahol minden kitérő Marty jellemét formálja. Ahhoz, hogy elérje a célját, meg kell tanulnia szégyent érezni, kudarcot elfogadni, és – talán először életében – alázatosnak lenni. Amikor Marty félvállról odaveti: „Minden szétesik, de majd megoldom”, a film pontosan ott találja el a saját lényegét.

A mellékszereplők közül Odessa A’zion emelkedik ki igazán. Rachel Mizlerként nemcsak partner Chalamet mellett, hanem egyenrangú ellenpont: nyers, szenvedélyes, impulzív. Gwyneth Paltrow visszatérése szintén emlékezetes, nagy magabiztossággal uralja a jeleneteit, mintha soha nem hagyta volna el a vásznat. A cameók és epizódszerepek – Tyler The Creator, Fran Drescher, Abel Ferrara – hol működnek, hol túl soknak érződnek, de illeszkednek a film kaotikus energiájához.

A technikai oldal szinte hibátlan. Darius Khondji operatőri munkája pillanatok alatt vált meleg nosztalgiából idegfeszítő káosszá, Daniel Lopatin elektronikus zenéje pedig tökéletesen keveredik az ’80-as évek popklasszikusaival. Josh Safdie és Ronald Bronstein közös receptje – rendezés, írás, vágás – itt is működik: a film nyugtalan, zaklatott, mégis emlékezetes.

VERDIKT

A Marty Supreme nem hibátlan, néha túl sokat markol, néha elkalandozik, de pont ebben rejlik az ereje. Ez egy nagy, zajos, ambiciózus film egy még ambiciózusabb figuráról, aki saját magát próbálja legyőzni. És közben Timothée Chalamet karrierje is új szintre lép.