Percy Jackson és az olimposziak 2. évad – Kritika

Megjártuk a Szörnyek tengerét, véget ért a Percy Jackson és az olimposziak 2. évada is, mely két év kihagyással tért vissza, egy jóval merészebb, a könyvektől elrugaszkodóbb történettel, de összességében nehéz eldönteni, hogy jobban sikerült-e az első évadnál. A széria továbbra is nehezen találja saját hangját, vagy épp a könyvét, s az sem segít, hogy nem látszik rajta a büdzsé. Vagy hogy épp meglátszik, de összességében a legnagyobb hibája, hogy nem tud belekapaszkodni abba, amire néha ráérez, s ami Percy Jacksont Percy Jacksonná teszi.

Miután a Félvér Tábor védelmét szolgáló határt megsértik, Percy Jackson egy hihetetlen utazásra indul a Bermuda-háromszög felé, hogy megkeresse legjobb barátját, Grovert, valamint azt az egyetlen dolgot, ami megmentheti a tábort – a legendás Aranygyapjút. Annabeth, Clarisse és újonnan felfedezett féltestvére, a küklópsz Tyson segítségével Percy nekivág, hogy megállítsák Luke-ot, a titán Kronoszt és közelgő tervüket, amely a Félvér Tábor, végső soron pedig Olümposz pusztulásához vezetne.

Alapvetően a legtöbb rajongó által leggyengébbnek ítélt második könyv cselekményéhez hűen kihajózunk a Szörnyek tengerére, viszont nagyjából itt meg is áll a könyvhűség. Néha-néha ugyan visszahozza a szél, de nagyjából az évad felére már teljesen más irányba sodródik, mint a lapokon. Ez egyébként nem feltétlenül gond, igaz, kicsit elvesz a nagy fordulatból, cserébe ad egy másikat. A szerző, Rick Riordan anno megnézni sem volt hajlandó a műveiből készült kettő darab filmet, s amióta csak a Disney az adaptálásra adta a fejét, biztosítja a rajongókat, hogy ezúttal hű adaptációt kapnak, az ő felügyeltével. Az évad közben a rajongókban az online térben is inkább ez a hitegetés váltotta ki a nemtetszést, mint a konkrét változtatások, noha néhány miatt a széria egyértelműen veszt saját magából.

Ilyen például a megfogyatkozott szörnysereg, akik az első évadban igazán jelen voltak, hol jobb, hol kevésbé jobb megvalósításban, de egy inkább üde és konzekvens látványvilággal és összhatással. Most a különféle ellenfelek száma drasztikusan csökkent, noha a Szörnyek tengere szörnyeket ígér. A felhozatalból egyértelműen a szirének jártak jól, nem csoda, hogy velük reklámozták az összes lehetséges formában az évadot, egy viszonylag új megközelítést alkalmaztak náluk, s az évad ritka, feszültséggel telibb perceit hozzák magukkal. Ha már ők, akkor Kirké szigetén a széria inkább önmaga, pontosabban könyvmaga hangulatában, tehát egyértelműen képben vannak az alkotók, hogyan is lehetne átadni Riordan abszurd módon kifordított mitológiai világát. De erről már az első évadban is tanúbizonyságot tettek. Mégis az olyan dolgok mint a beszélő Fekete Péter (Blackjack) vagy a kidobósozó óriások eltűnnek, ahogy a hidra, a kentaurok, Kharübdisz, Szkülla vagy a tűzbikák lényegében szintén, a büdzsébe valahogy Feketeszakáll hajója sem fért bele. Maguk a mitológiai és mesés elemek egy ponton elkezdenek kiesni a történetből, vagy annyira háttérben vannak és azt is sötét tengeri viharban teszik, hogy biztosan hiányolja őket az ember. Az óriások esetében nem digitális megvalósításra hagyatkoztak, legalábbis nem teljesen, ami remek, de alig használják ki őket. Polüphémosz ellenben a szirének mellett erősre sikeredett, ahogy másik küklópszunk, Tyson is. Az egyértelmű, hogy eszméletlen pénzeket emészt fel, hogy őt fókuszban kell tartani az egy szemével, de hihetően sikerült végülis. Daniel Diemer szerethetően, mégis erőteljesen hozza őt, s jobban is kidomborítják talán mint a könyv, a második évadot ő viszi a hátán. Viszont tekintve, hogy állandó szereplő, a költségei nem fognak csökkenni, s később ennél csak több szörny és titán kéne a képbe. A Szörnyek tengere így viszont csalódás.

A mitológiai elemek másik hátulütője a megvalósítás nehézségén kívül, hogy nem igazán tudják eldönteni, ismeri-e azokat a közönségük. Lényegében itt Odüsszeusz kalandjait járjuk végig, ám ezt vajmi kevés tizenkét-tizennégy éves fújhatja betéve, így néha elkezdenek magyarázni, máskor meg nem. Sokkal egyszerűbb lenne, ha az efféle mitológiából ismert alaptörténeteket a sorozathoz készült end credits képekben mesélős formátumában valósítanák meg, mondjuk három percben a történet elején, vagy beékelve a sztoriba, ahogy haladunk előre. Itt például Clarisse vagy Annabeth is elmesélhette volna, hiszen konkrétan kaptunk egy tanácskozós, tervezgetős jelenetet is a nagy kihajózás közben. Az end credits rajzos megoldásai pedig piszok jól sikerültek eddig mindkétszer, így viszont van, hogy csattanóknál ékelnek be magyarázó félmondatokat. Bár lehet, ez akkor jobban fáj, ha ismeri az ember.

Walker Scobell továbbra is hozza a kötelezőt, ám a széria nem túl kegyes vele még mindig ami az erejét (amit alig látunk) vagy a kicsit mardosó stílusát, beszólásait (amik elvesznek) illeti. Leah Sava Jeffries szintén igyekszik, de a gyerekek közül ő a gyenge láncszem. Továbbra sem emlékeztet személyiségben sem annyira a könyves Annabethre, de ez nem az ő hibája. Aryan Simhadri elveszik az egészben, cserébe Dior Goodjohn sok teret kap és ki is használja, de a dinamikátlan csatajelenetekkel ő sem tud mit kezdeni. Luke (Charlie Bushnell) ritkán fenyegető, de akkor sikerül megragadni tényleg, noha tétek nélkül. A titánok a háttérben szabadulnak, teljes a káosz az Olümposzon, de ebből semmit sem láthatunk, csupán elmesélik, ahogy rengeteg mindent az évadban. Toby Stephens (Poszeidón), Lin-Manuel Miranda (Hermész) vagy Adam Copeland (Árész) ha képernyőn vannak, úgy érezni, nagy dolgok történnek, pedig egyelőre ők is csak beszélgetnek. A Percy, Tyson és Poszeidón közti pillanat viszont érzelmekkel teli. Courtney B. Vance Lance Reddick helyére lép Zeuszként, erős kezdéssel, ahogy lánya, Thalia (Tamara Smart) is bejön a képbe, tőlük, és az istenektől sokat várunk.

A széria továbbra is nézhető, a világa érdekesnek tűnik, részint dinamikusabb az elsőnél, a fiatalok is közelebb kerültek önmagukhoz, egyben továbbra is ügyesen szólítja meg a mai korosztályt, noha kérdés, mennyire tetszik nekik is egy szörnymentesebb verzió. Sokak szerint a régi Disney Channel-féle fantasy szériákra hajaz összességében, s ebben valahol van igazság. Sokszor nem látni, hova úszott el a pénz, s legtöbbször papírforma módon alakul minden, még a történeti változtatásokkal (ezeket nem spoilereznénk a későbbi események miatt sem) együtt is kiszámítható. Márpedig Riordan művében azért akadtak meglepetések. A dialógusok továbbra is akkor jók, ha a könyvből származnak, így viszont megvan a kettősségük. Természetesen az alap egy ifjúsági darab, de sokszor túlzottan leegyszerűsítik, s így nem tud kilépni egy alsó korosztályos burokból, a szirének kinézete az egyetlen bevállalósabb elem az egészben.

VERDIKT

A Percy Jackson és az olimposziak 2. évada kicsit elúszott, de megvannak benne az elemek, amelyek naggyá tehetnék. A Disney részéről botorság volt a Stranger Things mellett versenyre indítani, s utána csodálkozni a nézőszámokon. A szinte nulla marketing mellett úgy tűnhet, mintha épp lemondanának róla, de a harmadik évad már lényegében kész, így még bármi lehet. Kár lenne érte, ha nem is hűen adaptál, de egy remek sorozat magjait rejti, hisz még három könyv van hátra, s mint említettük, talán ez a leggyengébb. Mivel a filmek ezen a ponton nem jutottak tovább, immár a terep is ismeretlenebb, tehát minden adott, hogy A titán átka megmentse a franchise-t. Az istenek segítsék.