Dögölj meg szerelmem – Kritika

Lynne Ramsay nyugtalanító és hallucinációszerű Dögölj meg szerelmem című filmjében van egy jelenet, amelyben Grace (Jennifer Lawrence) és párja, Jackson (Robert Pattinson) a kisbabájukkal elmennek egy gyerekzsúrra. A vendégek mind hozzájuk hasonló fiatal szülők, gyerekekkel. Grace viselkedése azonban zavarba ejtő és kiszámíthatatlan: odaadja a babáját egy idegennek, majd elsétál, bort iszik, bámészkodik, az arcán unalom és megvetés váltakozik. Mintha nem lenne teljesen önmaga. A mindennapi szülői tapasztalata nyilvánvalóan kimondhatatlan azok számára, akik látszólag gond nélkül élik meg ugyanezt. Egy jóindulatú nő együttérzően megjegyzi neki: „Nem beszélnek eleget arról, milyen nehéz szülőnek lenni.” Grace nyersen, szinte udvariatlanul vág vissza: „Másról sem beszél senki.”

Ez egy a sok vicces mondat közül. Grace gyakran vicces. A szülés utáni depresszióról és pszichózisról ma már mindenki hallott. Tele van velük a sajtó, a női magazinok, az orvosi szakirodalom. Vannak támogató csoportok, gyógyszerek, kezelések. Mégis, ez nem jelenti azt, hogy ne tapadna stigma a sötétebb, kevésbé kontrollálható érzésekhez és viselkedéshez. Azt bevallani, hogy az ember kialvatlan és állandóan sír, még belefér a normalitásba – ezért együttérzést kap. De ha valaki arról beszélne, hogy késsel a kezében kúszik a fűben, miközben a gyerekét figyeli a kert túlsó feléről – ahogy Grace teszi a film nyitójelenetében –, azonnal beállna a kínos csend. Az ítélkezés. A mentális betegségek csak akkor „elfogadottak”, ha társadalmilag elfogadható formában jelennek meg. Mindez alapján könnyű lenne azt hinni, hogy Ramsay filmje egy tanulságos, „aktuális témát feldolgozó” dráma. Csakhogy Ramsay túlságosan ösztönös és zsigeri alkotó ehhez. A Dögölj meg szerelmem energiája vad és agresszív. Ariana Harwicz díjnyertes regényéből készült adaptációja nem annyira Grace történetéről szól, hanem arról, milyen a női főszereplő fejébe látni. Ebben a világban alig van tudatos gondolkodás. Minden testi impulzusból fakad, a test szükségletei irányítanak.

Jennifer Lawrence-t gyakran nevezik „szabadszájúnak”, ami helyzettől függően sok mindent jelenthet. Az, hogy ennyire elemében volt, mindig is kiszámíthatatlan, spontán helyzetfelismerések tették naggyá alakításait. Ha kellett, szexi volt egy adott jelenetben, néha bohókás, néha pedig esetlen egy szerep kedvéért. Nem volt kimért, s nem finomkodott senkivel és semmivel. Ezektől volt annyira hiteles valamennyi korábbi alakítása a filmvásznon, mert egyszerűen önmagát alakította valamennyi filmjében. Most azonban sötétebb árnyalatok kerülnek előtérbe. Ha lehet azt mondani, Grace szerepében láthatjuk Lawrence „gondterhelt” oldalát először.

A film egy statikus beállítással indul: Grace és Jackson még a gyerek előtt járják be azt a vidéki házat, amelyet Jackson egy rokontól örökölt. A ház felújításra szorul. Ramsay nem mutatja a színészeket, csak halljuk a pár beszélgetését, miközben az üres szobákon át fel-alájárnak. Jackson tele van tervekkel, talán túlkompenzál is, Grace viszont már ekkor kissé kedvetlennek tűnik, mintha nem tudná elképzelni az életét ott. Ezután vad, felszabadult szexet látunk – feltehetően ekkor fogan meg gyerekük. A múltjukról semmit sem tudunk, de nincs is rá szükség. Kapcsolatukat a kényelem jellemzi a film elején leginkább, a szexet pedig egyfajta kommunikációként lehet leírni. Amikor ez megszűnik, Grace elsorvad. Szex nélkül nem tudja, kik ők együtt. Jackson munkája egyre többet szólítja el otthonról, Grace egyedül marad a házban, és szexuálisan túlfűtött régi időkről álmodozik, amikor még megvolt a tűz. A helyzetet tovább rontja, amikor Jackson hazahoz egy kutyát, amely megállás nélkül ugat, s ettől Grace lassan teljesen elveszíti a józan eszét.

Jackson anyja, Pam (Sissy Spacek) az egyetlen, aki észreveszi, hogy Grace nincs jól. Gyakorlatias, életrevaló nő, ám mostanában ő maga is furcsán viselkedik: éjszaka felriad, és fegyverrel a kezében bolyong az úton, messze az otthonától. Spacek ezekben a jelenetekben egyszerre félelmetes és ragyogó. Az álom és az ébrenlét határai elmosódnak. Ugyanez jelenik meg Grace visszatérő fantáziájában egy motoros férfiról, aki elrobog a ház előtt, majd lelassít, és a sisak mögül bámulja őt. Lehet, hogy csak képzelgés. Lehet, hogy valóság. De ha az ember szexre vágyik, és a férje nem ér hozzá, a különbség már nem számít.

A regény első személyben íródott, és elszabadult, dühös hangja van. A testek, testnedvek, a kosz és a mocsok elkerülhetetlen erotikája Otessa Moshfegh vagy Charlotte Roche világát idézi, miközben a narrátor hangjában ott a Sylvia Plathra emlékeztető, maró gúny is. (Egy ponton Grace kijelenti: „Ha felakaszthatnám az egész családomat csak azért, hogy egyedül lehessek Glenn Goulddal, megtenném.”) A filmet Enda Walsh és Alice Birch adaptálta. A könyv nyelvi brutalitása valamelyest finomabb a vásznon, de Ramsay és Seamus McGarvey operatőr kárpótol ezért: a látszólag idilli vidéki életből megszakítás nélküli lázálmot teremtenek. Minden élénk, mégsem szép vagy megnyugtató. Az éjszakai jeleneteknek ezüstös fénye van: sötét, de nem teljesen. A fény bizonytalan és nyugtalanító. Ami idillinek kellene lennie, az üres és félelmetes. Jackson és Grace egyaránt hanyatlanak, de Grace bukása látványosabb és társadalmilag kevésbé elfogadható. Elhanyagolja magát, kiszámíthatatlan. A film helyesen teszi, hogy nem próbálja diagnosztizálni. Grace szétesése – és Lawrence teljes odaadása – Catherine Deneuve alakítását idézi az Iszonyat (Repulsion) című filmben. Lawrence vad jelenléte és impulzivitása itt veszélyesnek és kiszámíthatatlannak hat.

VERDIKT

A Dögölj meg szerelmem végig Grace nézőpontjához láncol. Nincs feloldás, nincs külső perspektíva, nincs megkönnyebbülés. Nem könnyű film, és ez mellett még nem is szórakoztató a hagyományos értelemben. De elementáris erejű, következetes és bátor alkotás – olyan mozi, amely nem akar tetszeni, csak igaz lenni egy belső pokolhoz. Magyarul ez a film nem mindenkihez szól, de aki hajlandó végigmenni ezen az úton, egy ritkán látott, nyers és emlékezetes filmes élménnyel gazdagodik.