Stranger Things 5. évad finálé – Kritika

Ideje elhagynunk Hawkins városkáját, mindezt egy kétórás, utolsó kampány keretében. Az előzetes várakozások és túlelemzett képsorok mellett az utolsó szezont kissé megtörte a középső hármas etap, de a végjáték, különösen annak második fele azért keretbe foglalja a gyerekek történetét. Az epizód végére már rég nem ugyanabban a Hawkinsban járunk, s mire rákanyarodunk a Bakacsinerdőre, biztosan betalál az epilógus. A Duffer testvérek komoly biztonsági játékot játszottak végül, de azért az egész kampányra örökké emlékezni fogunk.

Miközben közeleg egy másik dimenzió, utoljára felcsendül az intro, amit bűn lenne átugrani…csakhogy most maguk a készítők is lerövidítik, jelezvén, ilyenekre itt már nincs idő. Az alapozó középső hármas után tényleg beindul a cselekmény, de alapvetően a finálé két félre bontható. Egy igazán hosszú, de kiérdemelt epilógusra, s magára a Vecna elleni küzdelemre, ami viszont közel sem érződik maradéktalanul kielégítőnek. Az interneten megannyi teóriát lehetett olvasni a cselekmények alakulásáról, a Duffer testvérek viszont kiemelték, hogy egyik sem tippelte meg helyesen a lezárást. Nos, ez olyan szempontból lehangoló igazság, hogy nem igazán volt végül mit megtippelni. A lehető legegyenesebb és legkiszámíthatóbb játékot játszuk, amiben az érzelmek dominálnak.

A Vecna-féle szálba nem sikerül visszahozni a feszültséget, pedig az Elmenyúzó ébredése és a Hopper-Vecna konfrontáció erősen alapoznak. Eljön az idő, hogy Henry Creel múltja is teret kapjon, s megtörténik a lezárás egyik pozitívabb húzása: nem táncol vissza ő maga, s nem hárítják döntései súlyát sem. Ennek ellenére mégis sajnálható figura, Jamie Campbell Bower alakításában – ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, filmtörténeti gonosz erő születik, aki csatlakozik az ikonok csarnokába –  de sajnos csak a jelenléte erős, kezdeni már nem sok mindent tudnak vele. S meglepő módon az Elmenyúzóval sem. A végső csata meglehetősen antiklimatikus, se nem különösebben látványos vagy kreatív, s még csak nem is akciódús. Onnan, hogy Steve immár sokadszorra megmenekül egyértelművé válik, biztonságban átvészelik majd ezt a konfrontációt. Az ellenséges dimenzió szintén üresen várja hőseinket, pedig a negyedik évadban szépen éldegéltek benne a különféle demo-lények, hisz mégiscsak az otthonuk. Mivel már Tótágasban (Hellyel lefelé avagy Átfordított világ) sem leselkednek, különös, hogy a szintén ikonná vált lények nélkül búcsúzunk a szériától.

A leszámolás önmagában minden eddigi megvívott csata és évad tapasztalatainak összegzése, de véget is ér, mielőtt elkezdődne. Itt is inkább az érzelmekre tevődik a hangsúly, de a hosszúra nyúlt előkészítés visszájára fordul: nem feszültséget kelt, hanem utólag nézve is megöli azt. Nem kifizetődik, egyszerűen csak megtörténik. Vecna az évad nagy részében egy lappangó jelenlévő volt, aki mostmár tudjuk, hogy az egész széria alatt lesben állt, ehhez képest mintha hirtelen feladná. Tekintve, hogy épp élete legfájdalmasabb emlékét éli át mindeközben, ez még hihető következmény is lehetne, de ahogy maga is kimondja, ő választott. Ennek ellenére meg sem próbálja megfékezni vagy felhasználni Willt, miközben egy csapat szöges kukafedelekkel, néhány lángszóróval, s hatástalan lőfegyverrel nagyjából négy perc alatt kivégzi a multidimenzionális szövetségesét. Mintha az egész koncepció túl hatalmassá vált volna időközben a kis városka hőseihez. Olyannyira, hogy a kis városka tudomást sem vesz minderről, sőt őt maguk visszakoztak már az évad elején egy apokaliptikus verziótól. Az Elmenyúzó végül csak előlép az árnyakból, s pont kerül kettejük dinamikájára. Amint ez megtörténik, el is buknak. A búcsú Vecnától hosszabb, mint maga a küzdelem, ámde a finálé legerősebb képsoraival távozik. Halálhörgése egyébként kettős, valahol ott van benne a szánnivalóság, de ahogy belenéz Joyce tekintetébe ez tovatűnik. Winona Ryder kezében igen jól áll a végső elégtétel, Vecna bűneinek felvillantása, a felsorakoztatott traumák mind megkívánják, hogy ennek tanúja legyen mindenki a lezárás érdekében – ilyen szempontból viszont talán érthető húzás, hogy nem kellett búcsúznunk igazából senkitől.

Kivétel persze Kalit és Tizit. Utóbbi vicces módon Vecnához hasonló utat jár be az évadban: igazságtalanul keveset van jelen. Miután Hopperrel végre közös nevezőre jutnak, Kalit elvesztve kénytelen rögtönözni, itt pedig akár egy feszültségfokozó és ikonikus jelenetet is kaphattunk volna, de azt vagy kivágták vagy le sem forgott, mindenesetre nem ugrál fel a szemünk előtt Vecna dimenziójába. Pedig ez az emelkedés igazán szimbolikus is lehetett volna. Hát még a végső döntését megelőzően. Kalit személy szerint én vártam az utolsó évadra, noha nem rajongok a chicagói epizódért. Bőven volt benne potenciál, csakhogy vele sem történik semmi különös a mérleg egyik irányába sem, de legalább eszközt ad Mike-nak a feldolgozáshoz vagy Tizinek egy új életre, amiben ő sosem hitt. A nyitott befejezés mindkét eshetőségét lehet bőven bizonygatni, s ez a bizonytalanság a másik erőssége a befejezésnek. A harmadik az end credits, aminek jelentőségét szerencsére komolyan vették, bárcsak az egész annyira egyben lenne, mint a David Bowie-s montázs.

A kissé hirtelen fejvesztés után egy közel egyórás epilógust kapunk. Eleinte meglehetősen furcsának hat, de ahogy haladunk előre, annál inkább kiérdemeltnek. Mégiscsak egy tíz éves sorozattól búcsúzunk, s erre hagyni kell időt. Itt mintha a sorozat visszatalálna önmagához az igen csapongó tempójú évad után, bár azért nem nyomják el a megválaszolatlan kérdéseket. A zárás nagyon sok spin-offnak adhat táptalajt, de azért összességében az adottságokhoz képest korrekt, ennek kapcsán legalább nem beszéltek félre. A Duffer testvérek viszont mintha kissé saját maguk is felelősek lennének a kialakult túlkapásokért, hiszen azért jócskán rájátszottak mindazokra nyilatkozataikkal. Aztán meg visszakoztak, csak akkor már senki sem hitt nekik.

A búcsúzkodás azonban sok szempontból szintén ugyanolyan elnyújtott, mint az ötödik évad nagy részének interakciói. Az előző évad vége után már rögtön az elején olyan volt, mintha behúznák a kéziféket. A negyedik évad fináléja, s úgy összességében az egész negyedik évad – ahogy felvezette Vecnát, ahogy aztán használta őt és Tizit, s ahogy magában foglalt megannyi erőteljes jelenetet – jobban beillet volna utolsó fejezetnek, a sok időhúzás mellett ez olyan, mintha maga az évad csak a kétórás finálé miatt létezne. Amiben pedig kaptunk egy elnagyolt harcot, ami pont az időhiánytól szenved.

Az igen nagyra duzzadt gárdában mindenkinek jut szerep, de senki sincs úgy igazán kihasználva. Bower mellett Sadie Sink és Nell Fisher vitték az évadot, utóbbi erőteljes meglepetés, játékideje igen nagy a korábbi állandó karakterekéhez képest, konkrétan a szemünk előtt veszi át a húsz oldalú kockát az új generáció. A végső jelenetsor gyönyörű keretes búcsú, a pincét újra megtöltik a játék hangjai (végre Max is beszáll!!!), a varázslónő pedig végülis mindenképp tovább él, bennünk, s a mesélőben is.

VERDIKT

A Stranger Things 5. évada mondhatni Tótágasba fordult, a kétpólusú finálé pedig egyszerre kapkod és hagy időt a búcsúnak. A lezárás korrekt, de az elszabaduló érzelmeket inkább valószínűleg az eddig felépített és megszeretett világának köszönheti. Önmagában ez most nem volt olyan erős, még ha közben túl nagyra is nőttek az elvárások.