Stranger Things 5. évad Volume 1. – Kritika

Egy kisebb örökkévalóság után csak elérkeztünk a Netflix, s talán a streaming-éra legnagyobb hatású termékének utolsó felvonásához. Ez utóbbi nehezen vitatható, sőt kár lenne tagadni, hogy egy hangulatában és momentumaiban bitang erős szériáról beszélhetünk, amely eddig minden évadban képes volt olyat mutatni, ami átvette egy előző ikonikus momentum helyét, s rögtön eggyé vált az egész megítélésével. Ez a pillanat jelenleg Max és a Running Up That Hill közös metaforája, amit igazából nem is bánnánk, ha így maradna. Ám a Duffer-tesók, a színészek és a rendezők is közel egy éve harsogják, hogy ez az évad mindennek a netovábbját fogja nyújtani, a legbrutálisabb haláloktól kezdve, eszméletlen csavarokig és látványig. Az utolsó felvonás első fele ilyen elvárások közepette érkezett, de egyelőre követi a jól bevált receptjét, s kiszámíthatóan halad a kiszámíthatatlanság felé.

Hawkins elesett. A pokol kapuját ugyan sikerült elfedni, s látszólag Vecna sem fenyeget többé, hőseink nem nyugszanak, s úgynevezett portyák során igyekeznek felkutatni őt, mindezt a katonaság orra előtt. Az első rész tiszta expozíció: megismerjük az új Hawkinst, rövid időre felzárkózunk mindenkihez, majd jön is az új megoldandó rejtély. Vecna gyerekeket rabol, s miután Mike húga, Holly eltűnik, beindul az utolsó kampány.

Noha én személy szerint máshogyan képzeltem el az apokalipszisbe süllyedt Hawkins városát, az új felállás érdekes terepet ad a kezdő részeknek. A portya koncepciójában izgalmas megoldás, s általa úgy mozgatják a méretes szereplőgárda mindig legalább felét, hogy ezúttal nem szakítják külön szálakra a cselekményt. A Duffer-tesók hamar kiemelték, hogy direkt akarták az utolsó évadra ennyire összezárni a szereplőket, minekután annyiszor eljátszották már a rengeteg külön szál a végére összefut mesét. Ráadásul ez a sok karakter meglepően könnyeden illik egymáshoz, a karakterdinamika még mindig sokszor a hátán viszi az egészet, mert azért nem egyszer érződik időhúzásnak egy-egy jelenetsor túlkapása. Hiába, a játékidőben is többet ígértek, s igazából nem akarunk elválni tőlük hamarabb, de azért csak ennek halogatásáért kár beáldozni feszesebb pillanatokat.

Az új hawkinsi felállásban azért kissé furcsa, ahogy az emberek továbbra sem vesznek tudomást a történésekről, sőt, még Joyce-on kívül konkrétan a többi szülő is homályban él. Ez már-már kezd hasonlítani Stephen King legfélelmetesebb regényének szörnyére, Az hatására, valahol hihetetlen, valahol pedig az első évadok bájosabb hangvételére hajaz, vagyis csakis a főszereplő gyerekek vannak képben, s minden évaddal mintha visszaállna minden. Az biztos, hogy ennek ott kell lejátszódnia, ahol elkezdődött, s a széria legjobban Hawkins határain belül működött mindig is, de emellé nehéz mindig egyre grandiózusabban tálalni az eseményeket.

Hogy a gyerekek miért tartják saját szüleik előtt is vissza az igazságot az végképp rejtély, főleg olyan karakterekkel, mint Nancy, aki biztosan nem utólag vitatkozna magával arról, hogy mégiscsak mondani kellett volna valamit, ha már ebben élünk, ráadásul Barbbal már egyszer megjárta ezt az ívet. Az emberek hozzáállásáról nem sokat tudunk meg egyelőre, ezzel a negyedik évad bőven többet foglalkozott, míg a katonaság, hasonlóan a harmadik évados oroszokhoz nincs toppon, noha van egy új fegyverük, ami megfékezi a Tizi-féle, általuk fegyverként kezelt elemeket. S amit valahogy elfelejtenek használni, amint felbukkan ezek legrosszabbika, meg amúgy is át lehet őket verni gyümölcsökkel.

Vecna belépője eszméletlen hatásos még úgy is, hogy ellőtték: természetfelettibb, groteszkebb, s egyértelművé teszi, mostantól már nem csak egy elmét ostromló fenyegetés. A következő három rész valószínűleg sokkal közelebb hozza majd őt, de tervének igazából csak a pontos célja homály (vagy inkább annak leendő megjelenítése), a mikéntet elég hamar letudták, s még azelőtt két résszel összerakható. Fizikai felbukkanása bármennyire hatásos, kissé véletlenszerűnek érződik, főleg, miután azonnal ki is vonul a képből, csak elmondja saját narratíváját. Holly külön elrablása szintén felvet némi kérdést, mivel utána egyszerre küld több különálló Demogorgont a maradék gyerekekért, amit akár elsőre is tehetett volna. Ámokfutása viszont tényleg a legnagyobb horrorikonokét idézi, megjelenése mögött tényleg nehéz már felfedezni Henry maradékát.

Érdekes, ahogy ő egyre jobban eltűnik, úgy Will egyre inkább feléled, s mikor megragadja végre erejét, elfogadva önmagát más utat választ (reméljük, a leglegvégén is). Kettejük kapcsolata szintén valószínűleg mélyebb lesz az elkövetkezendőkben, de már így is eszméletlen, mennyi korábbi látszólagos húsvéti tojás, vagy akkor értelmetlenebb pillanat kötődik össze általuk. Igazából a nosztalgiafaktoron és az összhatáson kívül ez az odafigyelés az, ami a nagyok közé emeli a szériát.

A rejtélyek azonban ezúttal úgy igazán eddig elmaradnak, a feszültség is csak a végére tetőzik, így egy meglehetősen kiszámítható négyest kaptunk első felvonásnak. Willen kívül a többi karakter ráadásul egyelőre nem halad egy jól kijelölt úton, bár az is igaz, már nagyjából mindannyian elérték fejlődésük csúcsát, így vagy ismételni tudnak, vagy hozzák a kötelezőt. Will és Vecna eszméletlen mennyiségű expozíciót kapnak, ami máshol elvehetne az élményből, itt viszont profi érzékkel oldják meg nagy pillanataikat. Abban biztosak vagyunk, hogy mindenkinek jut majd ezekből, de az alapozás miatt egyelőre állnak, amíg ezek el nem jönnek. Viszont az egész gárdát egyszerűen élvezetes nézni, csak úgy elröpül ez a pár óra, ahogy terveznek, ahogy először interaktálnak egymással bizonyos párosításokban, noha biztos sokak szerint fele ennyi időből kihozható lett volna mindez sztori szempontjából (ami egyébként az egész sorozatra igaz).

Viszont ezek a dinamikák visszahozzák mindazt, amiért megszerettük a szériát, azt ami mindig is összetartotta a 80-as éveket az interdimenzionális kapukkal, hidegháborúval, s gyerekkísérletekkel. A barátság és összetartás toposza gyerekesnek hathat egy ilyen volumenű fenyegetés közepette, de már Luna Lovegood is megmondta, kevésbé vagy félelmetes, amikor egyedül vagy. Ez az, amit Vecna ellen fordíthatnak a gyerekek, s ez az, amire Eddie is azt mondaná: ezért játszunk. Mi pedig ezért nézzük.

VERDIKT

A Stranger Things 5. évada erősen startol, ám a rengeteg expozíció és kiszámíthatóság egyelőre nehezen ér fel a belengetett várakozásokkal. A remekül felépített karakterek és az évadokon átnyúló aprólékosság viszi előre a látottakat, de a világvége fenyegetés nehezebben hihető, ha sosem tágul ki a hatóköre bizonyos szereplőkön túl ennyi idő után. Szórakoztató, kellően látványos, s a legtöbb széria örülhetne, ha fele ennyire lenne összerakva, mégis érezhetően a végjátékban vagyunk, s nem csak amiatt, mert ez maga a végjáték.