Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A Röki pár hét híján tavaly ilyenkor debütált a szélesebb nézőközönség előtt a Nintendo Indie World című, Gamescomon esedékes streamjében. Aztán amikor a The Game Awards keretein belül, ki lehetett próbálni egy rövidke demót, csak tovább mélyült a kapcsolat. Most azonban, hogy 10-12 órát sikerült eltölteni vele a teszt során, már némileg másképp értékelem a dolgot. Talán egy kicsit feloszlott a rózsaszín köd és kiderült, hogy a partner azért nem hibátlan.
A Polygon Treehouse első munkája a játék, de akik eme név mögött állnak, nagyon is nem kezdők. Két veterán fejlesztő alapította a céget, akik a Guerilla Gamesnél és a Sony Interactive-nál ügyködtek olyan játékokon, mint a Killzone franchise, a Heavenly Sword, vagy a Medieval: Ressurection. Van az úgy azonban, hogy az ember megcsömörlik a AAA futószalag mellett, például Lucas Pope, a Return of the Obra Dinn fejlesztője is tudna erről mesélni.
Éppen ezért első munkájuknak egy klasszikus point-n-click kalandjátékot alkottak, melyhez cel-shadingre hajazó vizuális stílust álmodtak meg (leginkább a RIME juthat eszünkbe róla, de ez teljesen 2D). A promóciós időszakban még Switch verzióról is szó volt, de a júliusi megjelenéshez érkezve csak a PC platform volt egyelőre elérhető, így mi is azon teszteltünk (a Nintendos változat alighanem később készül el).
A Röki azon játékokhoz csatlakozik, amelyek a skandináv folklórt veszik alapul. Egy hóban gazdag, festői tájon játszódik, valahol fenn északon. Egy testvérpár egyik átlagos napját élhetjük át a kezdésnél. Tovét az idősebb leányt fogjuk irányítani, aki Larst, a szeleburdi öcsköst istápolja – játszik vele, vacsorát készít neki és amikor eljön az idő ágyba is bújtatja. Szükség is van rá, hiszen csonka a család, az édesanya jól láthatóan nincs körükben, az édesapa pedig valószínűleg a rengeteg munkától elszenderült. Az este azonban komoly meglepetéseket tartogat, ugyanis megjelenik egy hatalmas szörny, aki jól érzékelhetően fenyegetően lép fel hőseink felé. Kiderül, hogy valamiért Larsra, az öcsre fáj a foga és az addig-meddig mesterkedik, hogy csak sikerül elrabolnia.
A játék tehát arról szól, hogy elveszített testvérünk nyomába szegődünk, ám a nyomok egy nagyon varázslatos, mesebeli világba vezetnek, amelyet igen különös lakók népesítenek be. Trollok, beszélő állatok és fák lesznek a partnereink az utazás során és a varázslatok sem állnak távol ettől a mesés helyszíntől. Közben a háttérben egy családi dráma is kibontakozik, de nem szeretnék többet elárulni, mert nem marad semmi annak, aki szeretné végigjátszani.
A kalandozás nagyon hangulatosan indul, ám egy kis idő után mintha veszítene a lendületéből. Sokat gondolkoztam, hogy mitől érzem így, de aligha lehetne egyetlen okot mondani, inkább több kisebb dolog sokaságát. Az egyik például lehet a hossz, és itt nem is feltétlen a játék hossza maga a baj. Sokkal inkább az, hogy hiába egyedi és változatos a helyszínek sokasága ahol járunk, nagyon sokat kell majd vissza-visszatérnünk az egyes már jól ismert képernyőkre. A feladatok a legtöbbször logikusak és elég segítséget kapunk a megoldásukhoz, néha azonban nagyon elrugaszkodottak és nehezen kitalálhatóak. Az irányítás is akadályt jelenthet egyes esetekben. Nincs nagy gond ugyan vele, de akadtak olyan szituációk, amikor nem álltam pontosan oda ahová kellett és/vagy el kellett jönnöm és visszamennem, hogy a kívánt esemény triggerelődjön. Ilyenkor az ember elbizonytalanodik, elkezd másfelé keresgélni és amikor újból megpróbálja az első logikusnak gondolt következő lépést, csalódottan tapasztalja, hogy csupán egy apróbb bug akadályozta a továbbhaladásban.
A történet maga is nyögvenyelős helyenként. Bizonyos részeit kicsit eltúlozták a játéknak a fejlesztők és talán a történet is icipicit túl van mesélve – rengeteg a szöveg. Az igazsághoz tartozik, hogy kimondott dialógusok konkrétan nincsenek a kaland során, inkább csak neveket, rövidebb szavakat mondanak a szereplők, mindenféle hangutánzó és hangulatfestő hanglejtések közepette. Amivel nincs is baj, mert hangulatos ez a megoldás, de mellé iszonyatosan sok szöveget kell olvasni. Ha már ezt a minimál stílust alkalmazták, szerencsésebb lett volna a történetmesélést is jobban a játékos fantáziájára bízni. Erre mondják azt hiszem, hogy a kevesebb néha több.
Olybá tűnhet, hogy teljesen kiábrándultam a teszt végére a Rökiből, de erről szó sincs. Remek játék, de ahogy a bevezetőben is céloztam rá, a kezdeti nagy szerelem kicsit alábbhagyott a végére. De semmiképp sem azért, mert rossz lenne a játék, inkább az a tény látszik nagyon, hogy ezen a területen talán nem volt akkora tapasztalatuk a készítőknek. Minden kalandjáték rákfenéje, a “pixelhunting” jelenség is jelen van, vagyis néha egyes tárgyakat bizony alig lehet észrevenni, keresgélni kell és hiába van erre is külön gomb, ami felvillantja a lehetséges interakciókat. Ezzel párhuzamos probléma, hogy a grafika is néhol elnagyolt (egy-egy helyszín vagy szereplő esetében), ami arra enged következtetni, mintha nem lett volna elég idő a fejlesztés befejezésére.
VERDIKT
A zsáner rajongóinak mindenképpen jó szívvel ajánlom a Rökit, hiszen remek időtöltés, de talán pont a stílusváltás miatt a készítők azért követtek el apróbb hibákat, ami rányomja az élményre a bélyegét. Kicsit olyan, mint amikor egy vitorláshajó teljes sebességgel elindul, aztán a nyílt tengeren belefut olyan szélvédett helyekbe, ahol bizony alábbhagy a lendület. Hogy a példánál maradjunk: az irány jó, de reméljük a következő “utazásra” kicsit jobban felkészül a Polygon Treehouse. Mi várjuk szeretettel.
Szólj hozzá!