Marvel zombik – Kritika

Közeledve a Halloweenhez tovább zombulnak a Bosszúállók. Miután a Mi lenne, ha…? Mi lenne, ha… lennének zombik?! című epizódja erős cliffhangerrel végződött, s igencsak megmozgatta a rajongókat – Kevin Feige és Brad Winderbaum is úgy érezték, ebből több kell. Zeb Wells keze nyoma le sem tagadható a végeredményen, Kamala középpontba helyezése Deadpoolra jellemző őrült humorral társul. Egy vérgőzős akciószériát kapunk, mely azonban nem igazán használja ki a műfaji sajátosságokat, igazán tétje sincs, mégis a Mi lenne, ha…? világának erősebb darabja.

A Mi lenne, ha…? széria által felkarolt alternatív történetek többsége épp abban a közegben működik (már ahol egyáltalán működött), amibe szánták, leginkább korlátozott játékidővel. Érthető, hogy a zombikat miért nézték volna tovább a legtöbben, de igazából minden benne volt már abban az egy részben is, amit – úgy tűnik – ez a szál egyelőre a Marvelen belül nyújtani tud. A világot továbbra is leigázták a zombik, élükön a Holtak királynőjével, aki a Bosszúállók és legismertebb hősök bomladozó változataival ered a reményt képviselő Kamala, Riri és Kate nyomába. A cél egy jeladót eljuttatni A-ból B-be, hogy segítséget kérhessenek a Nova hadtesttől. Zombihordák között. Tehát minden adott a klasszikus felállásból, ehhez viszont az időkeret egyszerre kevés és sok.

Az összesen két óra nagy része a zombis klisék ügyes végigzongorázása: van városi tömegjelenet, road-movie szekció, különböző csoportok közötti ellenségeskedés, s Resident Evilt idéző bázislerohanás. Az előjáték a fináléhoz képest elnagyoltnak hat, ráadásul pont az utolsó rész lett a legrövidebb. Mégsem mondanánk azt, hogy az első három rész állna, mivel ilyesmiről elvétve beszélhetünk, az egész sorozat akcióból akcióba rohan, melyek során beköszön többek között Marvel kapitány vagy épp Namor fertőző változata. Azonban az, hogy fertőzőek nem igazán ad mit az egész koncepcióhoz. Csupán néhányuknál, mint Amerika kapitány lép a képbe egy csúnya szavakkal élve kreatív kihasználás. Legtöbbjük egyszerűen csak bitang erős, s megmaradt képességeikkel pont olyan felvenni a harcot, mint vírusmentes alteregójukkal. Ennek következtében a legtöbb harci jelenet az átlagos filmes/sorozatos összecsapásokat idézi, a zombik pedig lehetnének akár skrullok, akár vámpírok – az összképen mitsem változtatna. Sajnos kevés pillanat van, ahol a zombik, vagyis a címszereplők, úgy igazán félelmetesek, vagy csak idézik a régebbi zombis sorozatok fénykorát.

Az összecsapások dinamikusak, behúznak, az látszik, hogy a készítők őrülten élvezték a hentelés minden pillanatát. A karakterek közben sokszor elvesznek, de töménytelenül szórják az egysorosokat, helyzetkomikumokat. Aki szereti a Deadpool-féle humort, annak tetszeni fog, csak ez a lágyított verzió. Igazán csupán Vörös Őr és Kamala emelkednek ki, illetve Penge-Khonshu, aki lényegében ellopja az egészet. Meglepő párosítások születtek, melyek között a dinamika működik, ám minden szinten rohan a cselekmény ahhoz, hogy együttérezzünk. Egyébként akad pár meglepő halál is, egyáltalán nem finomkodnak, de a karakterek nagy részével nem tudnak mit kezdeni különösebben (mondjuk mit is lehetne egy ilyen sztoriban?). Továbbra is lényeges kérdés, hogy milyen lehetne az egész koncepció, ha a Bosszúállók állnának a középpontban egy efféle fenyegetéssel, s inkább támogatnák őket az utóbbi idők sorozathősei.

A megvalósítás animáció szempontjából hozza az eddigieket, ötletekből nincs hiány, s ebből jópár élőszereplős formában valószínűleg nem működne, itt viszont annál inkább. A továbbra is meglepően élénk színek mintha kihangsúlyoznák az őrületet, cserébe a zene fájó pont, egyedül T’Challa járt jól. A történet kiszámíthatóan egyenes, a párbeszédek minőségben szintén a zenére hajaznak, a poénok egy idő után fárasztóak, de minden ilyen alkalommal bedobnak azért valamit, ami ütősebb. Természetesen a végére újabb cliffhangert kapunk, noha az első, a thanosos sem lett épp kihasználva.

VERDIKT

A Marvel zombik egy őrülten akciódús széria, mely az ígéretek szerint ugyan nem fogja vissza magát, de tét nélkül csak simán szórakoztató, már amennyiben vevők vagyunk az ilyesmire. Pont a címszereplőivel, pontosabban a koncepciójával nem igazán tud mit kezdeni, pedig az kiderül, hogy rejlik a műfajban potenciál – ahhoz viszont, hogy ezt kiaknázhassa, a komorabb oldaláról lenne érdemes közelíteni.