Silent Hill f – Teszt

Konami visszatért. Az elmúlt évtizedben leginkább pacsinkó gépekkel foglalkozó cég meglehetősen elhanyagolta húzócímeit, ami olyan játékok esetében, mint amit a japán cég birtokol, főbenjáró bűnnek számít a játékosok köreiben. Bizony, már több mint tíz éve nem kaptunk újabb Silent Hill, vagy éppen Metal Gear Solid című vidójátékot (utóbbinál volt is egy hatalmas, jól dokumentált szakítás is a széria eredeti atyja, Hideo Kojima, és a cég között). Azonban idén valami beindulni látszik – a Konami visszahozta a Metal Geart a majdnem minden szempontból sikeres MGS Deltával, ami a Snake Eater hűséges remake-je volt (a teljesítménnyel azért voltak gondok, főleg PS5 Prón), és persze még mindig képtelenek vagyunk elfelejteni a tavalyi év legnagyobb, jó értelemben vett rémálmát, a Silent Hill 2 remake-et. S míg a fejesek azt kérdezgetik a rajongóktól, hogy melyik Metal Gear-játékot vegyék elő egy újrázásra, addig sem ülnek a babérjaikon, inkább egészen új vizekre eveznek: a Silent Hill f egy teljes mértékben eredeti, valamilyen szinten a szériától elrugaszkodó, mégis ízig-vérig Silent Hill-játék. Node hogy sikerült a végeredmény? Vajon megérte előásni ezeket a réges-régi klasszikusokat, vagy hagyni kellett volna őket a szekrény mélyén pihenni, jótékony emlékeink által megszépülve?

A széria ezúttal egy balkanyarral Japánba, a 60-as évekbe lett áthelyezve, ami már önmagában felveti a kérdést – hogyan lehet Silent Hill játékot készíteni úgy, hogy az nem Silent Hill-ben játszódik? Nos, a készítők ennek a döntésnek a helyességével igyekeznek végig meggyőzni a játékkal, és annak új főszereplőjével, Hinakóval. Főhősünk egy kis, japán falucskában él, ami a korábbi, gazdasági fellendülés után most már csak árnyéka önmagának – elhagyatott, magányos utcák, kihalt, kedvetlen hangulat. Hinakóról csak annyit tudunk meg, hogy alkoholista, erőszakos apja és visszahúzódó anyja mellett nem sok megnyugvást talál. Leginkább a mélyen szeretett nővérére támaszkodik (akinek arcát valamilyen okból sem illusztrációkon, sem átvezetőkben nem láthatjuk), iskolatársaira, és egy amolyan izgalmasan kétesélyes fiúbarátjára. Egyik nap aztán megmagyarázatlan köd száll a falura, és elhoz magával egy mindent felemésztő, vörös, virágokkal borított rothadást is – az összes ember eltűnik, és Hinakónak valahogy kiutat kell találnia ebből a rémálomból. A feladat azonban nem mindig olyan könnyű mint amilyennek az elsőre hangzik – a lány ugyanis furcsa üzeneteket talál faluszerte, a barátai sem viselkednek úgy, ahogyan szoktak, és folyamat átteleportálódik egy purgatóriumszerű, köztes világba, ahonnan szintén magyarázat nélkül kerül vissza a jelenbe alkalomadtán. Hogy a rémisztő, életre kelt manökenbábukat már ne is említsem – mi történik Ebisugaokában? Mi a megoldás? Van-e kiút?

​Ahhoz képest, hogy egy teljesen, vadítóan más környezetben és felütéssel indít a Silent Hill f, már az első perctől egyértelművé válik számunkra, hogy itt bizony egy valódi, régóta várt, sorozathoz méltó darabbal van dolgunk, amit nyugodtan feltehetünk a széria legjobbjai közé. A rémálomszerű hangulat azon nyomban magába szippant – senkiben sem bízhatunk, mindenki furcsa intonációval beszél sokszor teljesen értelmetlen dolgokról, ködben haladunk előre, és az egész történetnek, miliőnek van egy megbízhatatlan, fenyegető jellege, amit már olyannyira megszerettünk a korábbi részekben. A történet részletekben, töredezve tárul fel elénk, és nagyon sokat kell majd azért dolgoznunk és olvasgatnunk, bekukkantva minden zegzugba, hogy a végére összeálljon a teljes kép (talán még egy new game plusra is szükségünk lesz, ahol új jeleneteket és extra információkat is összeszedhetünk). A hangulat és a történet tehát elsőrangú, amit kiváló, hátborzongatóan realisztikus grafika kelt életre, és japán népzenével kevert, horrorisztikus, beteges muzsika húz alá.
​A legnagyobb elrugaszkodás a harcrendszerben található – Hinako egy vékony tinédzserlány, ennélfogva hamar kifullad, amit a stamina barja is előrejelez. Támadásai nem túlzottan erősek, és csak annyi fegyvert tud használni, amibe éppen beleakad útközben, legyen az éppen balta, vagy egy egyszerű vascső. Adott tehát a szituáció ahhoz, hogy elveszettnek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat ebből a szempontból is. Mindet egy robosztus item és fejlesztés rendszer támogat meg – képességeinket javíthatjuk oltároknál (ahol menthetünk is természetesen), pontokat ehhez pedig itt-ott megtalált holmikat feláldozva szerezhetünk. Van, amiket kifejezetten erre szórtak szét a fejlesztők, de ha nagyon elkeseredettek vagyunk, akkor élet, vagy stamina utántöltőinket is felhasználhatjuk fejlesztésekre. Márpedig félni fogunk, és szükségünk lesz rá, hiszen minden szempontból kevés a resource a játék folyamán, így nehéz döntésekből és szoros tárhely managementből nem lesz hiány.

A történet visz magával, viszont elég sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a játék igazán félelmetessé váljon. Sokkal inkább a folklór és a gore által indukált félelemre játszik az f, ami megint csak egy elrugaszkodás az eredeti hangulattól. Esetenként működik, főleg akkor amikor keveri az eredeti, szorongós hangulatot az új módszerekkel, azonban mi jobban szerettük azt a fajta végig, szüntelenül kitartott félelmet, amit például a Silent Hill 2-nél éreztünk. Itt ez sajnos kevésbé van jelen – Ebisugaoka városa, környezete és belsői nem olyan kellemetlen, félelmetes zavart keltő, mint Silent Hill maga. Működik, csak nem olyan átfogóan, olyan hatásosan.

Ezen túl bár a harcrendszert dicsértük, és többségében tényleg hatékonyan működik, azért voltak vele gondok. Nagyon hamar unalmassá válnak az ellenféltípusok, és képességeink is meglehetősen visszafogottak maradnak. Ez valamelyest visszavesz a fenyegetettség érzetéből, hiszen inkább válik rutinosan frusztrálóvá a bunyó a későbbiekben, mintsem félelmetessé. De természetesen ez nem túlzottan nagy probléma, hiszen első nekifutásnak olyan 10 óra körül be lehet fejezni a játékot, tehát ami zavar, az legalább csak rövid ideig teszi azt.

VERDIKT

És az igazat megvallva hiába vannak problémás pontjai a Silent Hill f-nek, amik szinte mind abból erednek, hogy új utakat igyekeztek kitaposni a fejlesztők, a hozzáállás egyszerűen jóval több pozitívat hoz, mint negatívat. Nagyon üdítő és friss látni, hogy a Konami ilyen szeretettel és odaadással, valamint kísérletező kedvvel hozza vissza a régi nagy kedvenceinket. Élveztük tavaly is a Silent Hill 2-t azért, ami az régen volt (az összes újításával egyetemben), de az f valami egészen új élményt hoz, miközben azért kísérletezés mellett az eredeti hangulatot és hitvallást is tökéletesen integrálja. Nem hibátlan mű a játék, de a széria és a műfaj rajongóinak mindenképp érdemes egy próbát tenni vele.