Alien: Föld – Kritika

Az Alien-univerzum 1979 óta folyamatosan velünk van. Negyvenhat éve láttuk először a xenomorfot kibukkanni a mellkasból, és azóta minden évtizedben kaptunk egy újabb fejezetet. Akadt köztük korszakos klasszikus – James Cameron akcióorientált A bolygó neve: Halál című folytatása –, és filozofikus irányt kereső előzményfilm is – Ridley Scott Prometheusa és Alien: Covenantje. A közönség érdeklődése az évek során nem lankadt, de a kérdés most az volt: működhet-e ez a világ sorozatformátumban, közel hét órányi történettel? Az FX és a Hulu rábólintott. A végeredmény azonban jóval vegyesebb, mint az kezdetben gondoltuk. Az Alien: Föld egyszerre ígéretes és frusztráló, tele jó ötletekkel, de végül saját hibáiba fullad.

A sorozat 2120-ban játszódik, két évvel az első film eseményei előtt. Noah Hawley alkotó bátor döntést hozott: teljesen figyelmen kívül hagyta a Scott-féle előzményeket, de itt fontos kiemelni, ez nem egyenlő azzal, hogy a Disney elvetette, törölte volna azokat a kánonból, pusztán kezeljük úgy, mintha egy másik univerzumban játszódna ez a történet. Nincs David android, nincs Peter Weyland és nincs Tervezők utáni hajsza. A döntés logikusnak is tűnhetett, hiszen így szabadon építhette fel saját világát, nem kellett illeszkednie a sokszor ellentmondásos mitológiához. A gond csak az, hogy amit helyette kínál, többnyire már ismerős: a Földet uraló öt vállalat mohósága, a dolgozókra eszközként tekintenek – amely akárcsak a való világban – vagy a hatalmasok halhatatlanság utáni vágya mind régi témák az Alien-filmekben. Az évad elején örömmel figyeltük, hogy végre válaszokat kapunk olyan kérdésekre, hogy mi játszódik le a földön, megismerhetjük a vállalatok közötti harcot, magyarul kapunk egy jó társadalomkritikát a mi világunkra kivetítve, ám Hawley sorozata végül nem bontotta ki ezeket, hanem a korábbról megismert dolgokat újrameséli, de nem mélyíti el, így inkább utánérzésnek hat, nem valódi továbbgondolásnak.

Az egyetlen igazán friss ötlet a Pán Péter-motívum. A főhős, Wendy (Sydney Chandler), valamint a Sohaország többi szintetikusa – Tootles, Slightly, Curly, Smee és Nibs – J. M. Barrie klasszikusának sötét tükörképeként jelennek meg. Megalkotójuk, Boy Kavalier (Samuel Blenkin) pedig maga a modern Pán Péter, aki örökké gyermekek között akar élni, csak itt mesterséges testekben. Ez a keret sok lehetőséget kínál: a felnőtté válás, a saját sors megválasztásának kérdését egy olyan világban vizsgálja, ahol az emberi tudat androidtestbe van zárva.

Papíron mindez izgalmas. Az identitás, a tudat és a test viszonya, az emberré válás dilemmája mind olyan kérdések, amelyek méltók az Alien örökségéhez. Ráadásul a sorozat első epizódjai feszült atmoszférát teremtenek, és Wendy története hamar bevonja a nézőt. A hosszabb játékidő lehetőséget adna a karakterek árnyalt kibontására, és időnként ez sikerül is: Morrow (Babou Ceesay) összetett figura, akinek motivációi egyszerre érthetők és hátborzongatók. Timothy Olyphant szintetikus mentora, Kirsh ugyan ismerős típus, de az ő játéka is ad súlyt a történetnek.

Csakhogy a sorozat hamar elveszíti fókuszát a felsorolt szereplőkről. A sorozat alkotója ugyanabba a hibába esik, mint korábbi munkáiban: a feszes és ígéretes indítás után a történet kapkodóvá válik, és sorra jönnek a rossz írói döntések: a nevetségesen butára vett jeleneteket és ostoba emberi döntések. Az évad közepe lelassul, rengeteg az időhúzás, mintha nyolc részt akartak volna kitölteni egy öt epizódra elegendő sztorival. A karakterek egyre inkább logikátlan, gyerekes döntéseket hoznak, amelyek megtörik a hitelességet és lerombolják az elején gondosan felépített feszültséget. Itt lehet azzal védekezni, hogy gyerekek tudatait töltötték fel mesterséges intelligenciával felruházott testekbe, ám rossz kifogás, mert a vállalat legokosabb tudósainál egy ötödikes is okosabban viselkedne adott szituációkban. Hiába az öt diploma, ha meggondolatlan, s értelmetlen szavakat adnak a szújukba az írók. Mire elérünk a fináléhoz, a sorozat gyakorlatilag darabjaira esik szét: amit az első részekben ígéretesen felépítettek, néhány epizód alatt porig rombolják.

Nem lehet elvitatni, hogy az Alien: Föld vizuálisan erős. A díszletek, a fényképezés, a szintetikusok ábrázolása mind igényes munkára vall. A sorozatban többnyire a robotok kapják a főszerepet, és ez valóban új színt hoz a franchise-ba. Most először látjuk őket ennyire fiatalnak, ennyire elveszettnek miközben identitásukat keresik a távoli világban. Ebben erős Hawley víziója, hogy metaforaként használja őket, ahogy a mai fiatalok mennyire nem találják helyüket a rohanó világban. Az ő szemszögükből vizsgálni az emberi létet friss és érdekes megközelítés.

VERDIKT

Az Alien: Föld tele van jó ötletekkel, de a megvalósítás elhibázott. A Pán Péter-párhuzam, a szintetikusok identitásválsága vagy a társadalomkritika mind érdekes irányok, de a lassan építkező, majd kapkodásba forduló történet és a logikátlan karakterdöntések tönkreteszik a sorozatot. A fináléra a narratíva teljesen széthullik, a szereplők gyerekes és ostoba döntései lerombolják mindazt, amit az elején sikerült felépíteni. Ez lehetett volna az Alien világának nagy televíziós áttörése, de sajnos inkább újabb elszalasztott lehetőség lett. A sorozat bizonyítja, hogy a xenomorfok és az emberi kapzsiság története továbbra is működhetne, csak éppen sokkal következetesebb és átgondoltabb írói döntésekre lenne szükség.