Démonok között – Utolsó rítusok – Kritika

Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy a Warren-házaspár esettanulmányai egy komplett filmes univerzum alapját adják majd, aligha hittem volna el. A Démonok között névre keresztelt franchise papíron meglehetősen valószínűtlen ötletnek tűnt, mégis nyolc – más számítás szerint kilenc – film után ott tartunk, hogy a horrorrajongók egyik kedvenc szériájává vált. A siker titka egyértelműen Patrick Wilson és Vera Farmiga párosában rejlik: az ő játékuk, a köztük lévő kémiától izzó kapcsolat az, ami a filmeket felemelte a megszámlálhatatlan démonos-házkísértős tucatprodukció fölé.

Michael Chaves rendező neve ismerős lehet, ugyanis ő rendezte a 2021-es Démonok között 3 – Az ördög kényszerített és a 2023-as Az apáca II című filmeket, most pedig visszatért, hogy lezárjon egy filmsorozatot. Sokan aggódtak az említett két film minősége miatt, hogy az új részt mennyire „bassza el”, ám a negyedik és egyben végső fejezet, a Démonok között – Utolsó rítusok nemcsak egy újabb démoni fenyegetésről szól, hanem arról is, hogyan válik a Warren-házaspár öröksége teljessé. Kapunk egy új családot, akiket meg kell menteni, és látunk ismerős szellemeket, de a középpontban végig Ed és Lorraine maradnak – az ő személyes történetük kap végső hangsúlyt.

A film szokatlan módon 1964-ben indít, a Warrennek még pályájuk elején. Orion Smith és Madison Lawlor fiatal Edként és Lorraine-ként kísértetiesen pontosan idézik meg Wilson és Farmiga karaktereit. Egy megszállott tükör vizsgálata közben Lorraine váratlanul vajúdni kezd, és bár gyermekük percekig halottként jön világra, végül életben marad. Huszonkét évvel később, 1986-ban ugyanaz a tükör bukkan fel újra, immár egy pennsylvaniai munkáscsalád, a Smurlék otthonában. Innen indul az a kísértetjárás, amely végül újra színre hívja a Warrenneket. A házaspár azonban vonakodik, mivel Ed szívproblémái és lányuk, Judy (Mia Tomlinson) biztonsága mind aggodalomra adnak okot. Judy nemcsak felnőtt nőként áll előttük, hanem egyre érzékenyebben reagál a természetfeletti jelenlétre, ami Lorraine-t különösen nyugtalanítja. Ám a gonosz nem kér engedélyt: a démoni tükör ereje olyan, amelyet már nem lehet figyelmen kívül hagyni. A Smurl-ház válik a jó és a rossz végső csataterévé.

A Démonok között-filmek sosem a lassan építkező és mindent átitató félelemre építettek, hanem a „kísértetházas” rémisztgetésre, a jól időzített ijesztésekre. Ebben Chaves rutinos:, és az új film tartalmaz néhány igazán erős jumpscare-t, köztük olyat is, ami simán a franchise öt legjobb pillanata közé kerülhet. De ami még fontosabb, hogy a film szívét adja ezúttal is a két főszereplő. Wilson és Farmiga újfent csodálatosak együtt, és az, hogy tudjuk, ez a történet lezárásként is szolgál, extra érzelmi súlyt ad minden jelenetüknek. Mia Tomlinson külön felfedezés: ő alakítja Judy Warrent, és úgy viszi el a hátán a szerepet, hogy előtte már két másik színésznő is játszotta. Nincs nosztalgia, amire támaszkodhatna, így pusztán a tehetségével teszi emlékezetessé a figurát – nélküle a film jóval kevésbé működne.

Egyetlen komolyabb hiányossága a filmnek, hogy a Smurl család inkább mellékszereplőként van jelen. Noha Kila Lord Cassidy és Beau Gadsdon is remek pillanatokat kap, különösen az utóbbi, amikor a természetfelettire reagál, a hangsúly végig a Warrenneken marad. Így a Smurlék sosem válnak olyan központi figurává, mint az első két részben a Perron- vagy a Hodgson család.

Az Utolsó rítusok nem próbál Végjáték-szerű univerzumzáró lenni, hiszen a Démonok között világában sosem volt igazi konzisztencia. Más rendezők, más időszakok, más hangulatok. Chaves ezt okosan felismeri, és inkább vállalja a sorozat szórakoztató, helyenként trash-be hajló oldalát. A VHS-lejátszóval játszott félelmetes jelenet például ugyanúgy működik, mint a baltás őrültek vagy a ferde tükörszobák kaotikus látványvilága.

Az Annabelle-rajongók még egy külön ajándékot is kapnak, míg Valak, a démoni apáca története teljesen kimarad – az erre vonatkozó kérdések továbbra is nyitva maradnak. Lehet, hogy lesz még előzményfilm fiatal Edről és Lorraine-ről, vagy Judy és barátja, Tony (Ben Hardy) folytatása. De abban biztosak lehetünk: Patrick Wilson és Vera Farmiga párosa egyszeri és megismételhetetlen.

VERDIKT

A Démonok között – Utolsó rítusok nem hibátlan, de pontosan azt nyújtja, amit a rajongók várnak: félelmet, érzelmet és lezárást. Nem biztos, hogy a széria legjobb darabja, de méltó búcsú a Warrenektől, akik a vásznon sokkal szerethetőbbek és hitelesebbek lettek, mint amilyenek a valóságban valaha is voltak. És ha ez valóban a vég, akkor szebb lezárást aligha kívánhattunk volna.