Cronos The New Dawn – Teszt

A lengyel Bloober Team biztos hogy nem ajtóstul rontott a házba – a kezdetekben meglehetősen bukdácsoltak olyan közepes, vagy éppen gyengécske játékokkal, mint a Blair Witch adaptáció, vagy éppen a The Medium. Bár a koncepció minden darabnál helyben volt, mégsem volt ott az a fajta éles fókusz, ami ahhoz kellett volna, hogy igazán kiemelje a csapatot a tucathorrorok vesztőjéből. Tavaly aztán minden megváltozott – a Konami felkérte a csapatot hogy remakeljék az időtlen klasszikust, a Silent Hill 2-t. A félelem a rajongótábortól jogos, ám alaptalan volt. A játék a tavalyi év egyik legkiválóbb alkotása lett, és bár a teljesítménnyel voltak itt-ott gondok (amit sokan az Unreal Engine gyengeségeire kentek), érződött, hogy a csapat kellő tisztelettel és alázattal állt hozzá az alapműhöz, és úgy húzták rá egy teljesen új modellre, hogy közben megőrizték annak szellemiségét. A siker garantált és megérdemelt volt, amire a Bloober rögtön egy új bejelentéssel reagált: saját IP-vel érkeznek következőre, már 2025-ben, ami a Cronos: The New Dawn formájában öltött testet.

A Cronos-ban egy „Traveler”-nek nevezett karaktert irányítunk, aki egy posztapokaliptikus Földre érkezik. Van egy „feladata”, amit egy furcsa, titokzatos szervezet nevében hajt végre, érdekes, de kezdetekkor teljesen érthetetlen mantrákat hajtogatva. Mindenütt komorság, szomorúság és elfeledett civilizáció romjai. Nem tudjuk, pontosan mi történt, de a megtalált jegyzetek egy világjárványra utalnak, karantén, az állam közbenjárása, stb. Feladatunk, hogy megtaláljunk fontos embereket és az elődeinket ebben az elhagyott világban – és sokszor az idő manipulálásával talán arra is rádöbbenünk majd, hogy pontosan mi történt, és kik is vagyunk mi. Ennél többet bűn lenne elárulni a történetből, vagy éppen a világról, ugyanis a Cronos leghatalmasabb és legerősebb fegyvere az a folyamatos felfedezése ennek az elveszett, egyedi világnak. A hazai közönségnek kiváltképp érdekes és lenyűgöző lesz panelházak között és annak szobáiban mászkálva kutatni egy letűnt világ után, mindezt lenyűgöző művészeti vezetéssel megálmodott és megteremtett atmoszférában és környezetben. A felütés és maga a világ, a homályos, lassan kibontakozó történettel sok szempontból hajaz a Metro trilógiára, valamint a Sony egyik korábbi exkluzívjára, a Returnal-ra (a hasonlóság abban is megnyilvánul, hogy ezúttal is női karaktert irányítunk).

Az összehasonlítások itt nem érnek véget – a Cronos erősségei és egyben valamilyen szintű gyengesége is ebben nyilvánul meg. A fejlesztők ugyanis okosan, ám sokszor kicsit kiábrándítóan kevés innovációval nyúltak más játékokhoz, mint inspiráció. Az alap játékmenet a Dead Space-ből lett átemelve, olyan szinten, hogy akár nevezhetjük a játékot spirituális folytatásnak is, sokkal inkább, mint a valóban annak szánt The Callisto Protocol-t. Adott területeken kell megoldanunk problémákat a továbbjutás érdekében, legyen szó akár egy generátorról, amit újra kell indítani, vagy éppen egy panelházról, ahol leleményességünket kihasználva kell megtalálni a célemeletre vezető utat (menjünk lépcsővel? Üzemeljük újra a liftet?). Ahogy haladunk a pályákon, találunk majd mindenféle kis eszközt, amivel craftolhatunk magunknak töltényt vagy éppen medkitet. Lehetőség lesz az öltözetünk és a fegyvereink fejlesztésére is, amit kifejezett mentési szobákban tehetünk majd meg, alá Dead Space. Ahogy haladunk előre és ahogyan a pályák vannak kialakítva, az némileg hasonlít a Resident Evil-re is – sokszor bezárt ajtókkal találkozunk, amihez később találunk egy kulcsot, stb. stb. Ugyanez igaz a harcrendszerre is – a pályákon különféle zombiszerű, eltorzult emberekkel találkozhatunk majd, akiket a nagyon visszafogott arzenálunkkal kell majd helyrerakni. Töltényből mindig hiány lesz, és ami van, se túlzottan erős. Használhatunk még robbanó és égető szerkentyűket is, amire érzékenyek a lények, és persze van kézi támadás is, de ez csak mint egy utolsó mentsvár használható iszonyú gyengesége miatt. Az ellenfelek erősek, és RE-re hajazó mozdulatokkal közelítenek felénk – ami azt jelenti, hogy itt is a fejlövés lesz a leghatékonyabb ellenük.

Az egyébként kiváló pályatervezésben és az ellenfelekkel való harcban a Bloober igyekezett újítani is. Sok esetben manipulálhatunk egy-két környezeti elemet az időben való visszatekerésükkel, ami passzol a játék történetéhez is (az idő manipulációja, valamint rendszeres visszautazás a nyolcvanas évekbe kiemelt szerepet kap). Az ellenfelek egyik különleges képessége az összeolvadás, mely során egy-egy halott zombihoz odavánszorogva összekapcsolódnak velük, és ezáltal erősebbek lesznek, így mindenáron meg kell akadályoznunk ezt a kis műveletet. Bár az újításokat nagyon szívesen fogadjuk, és ezek első blikkre jól hangzanak, azonban túlzottan kevés van belőlük és nincsenek elégszer felhasználva ahhoz, hogy igazán nagy benyomást keltsenek. Ráadásul nem változtatják meg érdemeiben a játékmenetet eléggé ahhoz, hogy valóban értékesnek számítsanak a végeredményt nézve.

Talán ez utóbbi a legnagyobb gyengesége a játéknak – nem igazán akar, vagy tud újat mutatni a műfajban. Azt viszont nagyon tudja, hogy miből inspirálódik és milyen érzéseket szeretne kelteni bennünk, és ezt tökéletesen véghez is viszi. Az atmoszféra csillagos ötös, a Dead Space érzés végig bennünk van, és a játék elején ajánlott fejhallgatós menetek igazán hátborzongatóak tudnak lenni. A Bloober csapata már a Silent Hill 2 alatt is bebizonyította, hogy nagyon értenek az hangulatkeltéshez és a sound designhoz. Mindez keverve a creepy, elhagyatott világgal, valamint a nyolcvanas évekbeli, kelet-európai hangulattal egy egészen egyedi koktélt eredményez. Ráadásul önmagában a környezetnek nem kellene félelmetesnek lennie, szóval azért külön piros pont jár, hogy a csapat ennyire hatásosan borzongatóra tudta kanyarítani az egész kalandot.

S bár újdonságot nem igazán nyújt, az inspirációs koktél, amit elénk tár igazán kiváló és minőségi, így panaszunk nem lehet. Ezúttal a teljesítmény is rendben van, a vizualitás elsőrangú, bár itt-ott azért tapasztaltunk belassulást a frameszámban, főleg ahogyan haladtunk előre a történetben, amit remélhetőleg az első patchekkel majd javítanak. Viszont sokkal jobb a helyzet a Silent Hill-hez képest. Amit még érdemes megemlíteni, hogy érdemes sok időt eltölteni a HDR beállításokban a menüben, ha HDR-képes megjelenítőnk van, ugyanis az alapbeállítások korántsem tükrözik az alkotói irányt, azt nekünk kell majd bemérnünk TV/monitortól függően.

VERDIKT

Összességében tehát a Bloober Team bebizonyította, hogy a Silent Hill 2 nem egyszeri csoda volt. Bár a Cronos: The New Dawn nagyon sokat kölcsönöz más horror klasszikusoktól, a művészeti irány, az atmoszféra, valamint az inspirációk mesteri keverése és kezelése egy kiváló végeredményt hoz, ami után a survival horrorok rajongói mind a tíz ujjukat megnyalják majd. Így még izgatottabbak vagyunk a már bejelentett Silent Hill 1 remake iránt!