Alien: Föld 1. évad 1-2. epizód – Kritika

Az Alien: Föld nyitóepizódja után, amely inkább lassan indult és kissé laposnak hatott, a második rész, a Mr. Október minden kétséget eloszlatott. A második epizód nemcsak félelmetes, de új szintre emeli az egész franchise-t, olyan irányba, amire még rajongóként sem számítottam. Az első részben megismertük Wendy karakterét (Sydney Chandler), a másodikban pedig a testvérét, Hermitet (Alex Lawther). A két testvér látszólag teljes ellentéte egymásnak; Wendy határozott és eltökélt, Hermit pedig magányosnak érzi magát, csalódott, amiért meghiúsult az álma, hogy az orvosi egyetemet a Marson folytassa. Mégis van bennük egy közös vonás: mindketten képesek felismerni a veszélyt, és szembenézni vele. Hermit például már a legelső pillanatban megérzi, hogy a lépcsőházi sötétben valami leselkedik. Ez a jelenet finoman visszhangozza Wendy érzéseit az előző részből, amikor szintén észlelt valami megmagyarázhatatlan „jelet” vagy zajt, amit a xenomorfok bocsátanak ki.

Wendy és Hermit kettőse a sorozat egyik legizgalmasabb eleme. Boy Kavalier, a hibrid szintetikusok teremtője, bár nem pénzért vagy hatalomért teszi, amit tesz, nyíltan lenézi az emberek képességeit. Wendy és Hermit közötti kötelék viszont olyan, amit nem lehet kontrollálni – főleg nem akkor, ha az egyiküket elrabolja egy xenomorf. Amikor Hermitet elhurcolják, Wendy habozás nélkül utána ered, miközben nem is sejti, hogy mekkora veszély leselkedik rá. Ez a motiváció az, ami sokkal feszesebbé és izgalmasabbá teszi a történetet, mint az első részben látott, lassabb tempójú felvezetés.

A félelem kézzelfogható abban a jelenetben, amikor a xenomorf a szobor mögül előbukkan, vagy a mennyezetről ereszkedik le, a kanapén ülve is összerezzenteti az embert. A rendezés és a feszültségteremtés olyan erős, hogy ösztönösen hátrahőkölünk. Az első rész inkább egy „elveszett fiúk” meséjének tűnt, némi vállalati intrikával fűszerezve, miközben a második családot mutat be, amelyet halál és újjászületés választott szét, és amelynek testvérpár találkozását bármelyik pillanatban kettészakíthatja egy idegen lény. Ez a drámai alap sokkal erősebb, és nem véletlen, hogy az FX úgy döntött: a két részt egy este sugározza, hogy az első epizód után senki se hagyja abba a sorozatot. Nem kérdés, hogy a dramaturg legerősebb rétege a testvérpár. Míg a pilotban Wendy karaktere önmagában állt, és a cselekmény inkább világépítésre és háttérfelvázolásra szorítkozott, addig a második részben Hermit felbukkanása azonnal érzelmi horgonyt ad a történetnek. A testvérpár közötti kapcsolat nem idilli vagy nosztalgikus, inkább egyfajta kölcsönös megértésen és csendes összetartáson alapul. Mindkettejük életét derékba törte valamilyen veszteség: Hermit számára a tanulmányai és jövőképe omlott össze, Wendy pedig kényszerpályán mozog egy idegen és fenyegető világban.

Ez az érzelmi alap sokkal több, mint egyszerű motiváció. A forgatókönyv ügyesen használja fel a testvérkapcsolatot arra, hogy a feszültséget személyessé tegye. Többről van szó mint arról, hogy Wendy egy általános fenyegetéssel néz szembe, sokkal inkább az érződik a sorozatban, hogy az életét kockáztatja valakiért, akihez mélyen kötődik. Ez a fajta tét sokkal erősebben hat a nézőre, mert az akciójelenetek mögött valódi érzelmi töltet van. A xenomorf így nem pusztán egy franchise-ikon, hanem az a konkrét akadály, amely a testvérek újraegyesülésének útjában áll.

A vállalati machinációk, amelyek az első részben domináltak, a második epizódban háttérbe szorulnak. Ez tudatos döntésnek tűnik: a nézői azonosulás szempontjából jóval hatékonyabb, ha a konfliktus közvetlenül érinti a főszereplőket, nem pedig elvont, nagyhatalmi játszmákban jelenik meg. A vállalati szál itt is jelen van Boy Kavalier alakjában, ám ő már nem a cselekmény középpontja, hanem katalizátor, aki akaratlanul is tovább élezi Wendy és Hermit helyzetét.

A mellékszereplők közül Smee, Slightly, Nibs és Tootles jelenléte is különösen érdekes. Az ő reakcióik az idegen életformákra jól mutatják, hogy az Alien: Föld bátran kísérletezik a franchise megszokott elemeivel, miközben új oldalról közelíti meg a szintetikus karaktereket. Itt nem hideg, érzelemmentes gépeket látunk, hanem olyan hibrideket, akik egyszerre tűnnek rémültnek és kíváncsinak, mintha a világ csak egy újabb felfedeznivaló terep lenne számukra. Ez a gyermeki kíváncsiság lehetne a túlélés kulcsa – de ha Tootles vakmerő közeledése az idegenhez bármit is előre jelez, akkor ezek a hibridek nem sokáig maradnak életben.

VERDIKT

A forgatókönyvírók ügyesen oldották meg a franchise korábbi hibáit, hogy a fókuszt nem tudták eltolni a xenomorfokról az emberekre. Noah Hawley alkotó ezt két részben már megoldotta, hogy erős váltást figyelhetünk meg a főszereplőkről a Földet irányító nagyvállalatokra, miközben az Alien univerzumában a személyes túlélésért vívott küzdelem mindig fajsúlyosabb volt, mint a háttérben zajló politikai vagy gazdasági intrikák. A második epizód ezt a hagyományt követi, és azzal, hogy a testvéri köteléket állítja a középpontba, nemcsak az epizód feszességét növeli, hanem a teljes sorozat érzelmi súlyát is jelentősen megerősíti. Ha első két részt kellene összehasonlítani, akkor a második minden szempontból felülmúlja a nyitóepizódot: feszültség, érzelmileg megalapozottabb, vizuálisan erősebb, és végre igazi tétet ad a történetnek. Ez az a rész, ami miatt tényleg várjuk a folytatást – és reméljük, hogy a sorozat tartja ezt a szintet.