KRITIKA: A láthatatlan ember

Remake hallatán folyton szidjuk Hollywoodot, de mi a helyzet A láthatatlan ember esetében, amire több mint száz évet vártunk.

A főszerepben Cecilia Kass látható Elizabeth Moss alakításában, aki lelki és fizikai sérelmek után egy nap úgy dönt, hogy nem bír tovább együtt lenni párjával, ezért elhagyja Adriant. Tervében segítségére van a nővére, egy gyerekkori barát és annak tinédzser lánya. Tényállás szerint ezt azonban Adrian nem képes feldolgozni, ám amikor Cecilia erőszakos exe öngyilkosságot követ el, és hatalmas vagyonának egy jelentős részét feleségére hagyja, Cecilia arra gyanakszik, hogy férje halála csak színjáték volt, mert a tett nem vall Adrianra, ő annál sokkal furmányosabb. A nő Adrian halála, és a ráhagyott vagyon ellenére sem képes élvezni a szabadságot, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy talán a férfi mégsem halt meg. Előbb csak a hátborzongató események sora halálos fordulatot vesz, és szerettei életét veszélyezteti. Cecilia elméje kezd megbomlani, miközben kétségbeesetten próbálja bizonyítani, hogy kísérti őt valaki, akit senki sem lát…

Na végre. Megérkezett Leigh Whannell, és már másodjára mutatja meg nekünk, hogy lehet ezt bizony másképp is csinálni. Na nem mintha eddig nem lett volna jelen: rendezett már ő Indisious horrorfilmet, írt Fűrészt, de igazán csak tavaly mutathatta meg mire képes. A méltatlanul mellőzött előző munkája, az Upgrade egy igazi adrenalin löket volt a csoszogó filmiparnak. Egy briliáns sci-fi, tele fordulatokkal, mégis a régi iskola szabályait követő filmezéssel, ami cinkosan játszadozott a zsánerrel, miközben mégis megmaradt műfajinak úgy, hogy a szórakoztatási faktor is az egekben volt. A láthatatlan ember egy több, mint százéves sztorit dolgoz fel, tisztán, sallangmentesen, innovatívan. Múltkor megérkezett Whannell, most pedig céltudatosan menetel előre.

Whannell csak kreatív szabadság alatt volt hajlandó elvállalni a film rendezését, hiszen tudta, hogy bármennyire is szeretnének ragaszkodni az eredeti filmhez, mai szemmel nem állná meg helyét, újat kell mutatni. Gyakorlatilag az alapötleten kívül eldobott mindent, amit az 1933-as filmben láttunk, kezdve a fásliba burkolt gonosztevőt. A remake nemcsak képi ábrázolásban, hanem narratívában is újat mutat, hiszen ezúttal nem az őrült tudós tortúráját látjuk, hanem a meggyötört, lelkileg teljesen megtört nő szemszögéből követjük végig az eseményeket.

Elizabeth Moss karaktere pillanatokon belül a hitchcocki ihletésű alapszituációban találja magát, ahol semmi sem az, aminek látszik, és eleinte még a néző sem biztos abban, hogy kinek higgyen. És erre még a rendező is rájátszik, hiszen a film első harmadában nagy odafigyeléssel, minden zegzugot és sarkot megmutatnak, ahol valaki elrejtőzhet. A dolgok azonban nagyon hamar felpörögnek, az események pedig sűrűsödnek – miközben mi nézők az egészből csak annyit tapasztalunk, hogy egy precízen, komótosan összerakott, már-már kibírhatatlanul feszes mozit látunk, ami minden egyes másodpercével igyekszik bennünket behúzni, hogy aztán a fordulataival kirántsa alólunk a szőnyeget, és vitára buzdítson.

Mert az biztos, hogy itt lesz miről vitázni – Whannell jelentősen korszerűsítette a történetet, és úgy ültette azt modern sci-fi környezetbe, hogy annak alapelemei működőképesek maradjanak. Ebből a szempontból tehát szorosan egy vonalban marad az előző mozijával, azonban ezúttal jóval több, komplex kérdést boncolgat, ezáltal a mozi tematikai szempontból sokkal izgalmasabb és 2020-nak megfelelő, mint amit azt elsőre elvárnánk tőle. Mindezt teszi úgy, hogy mit sem veszünk észre az egészből – a rendező nem az arcunkba kiáltja a mondandóját, hanem az magából a történetből és a témaválasztásból ered. A beteges, mérgező kapcsolatoktól kezdve az egészségtelen megszállottságon át Whannell sok témát átvesz, mi azonban nem fogunk panaszkodni, a film ugyanis egy másodpercre sem veszít semmit sem a sodrásából. Sőt, valójában még keményebben fogjuk markolni a szék karfáját, ahogy fokozódnak a rejtélyes jelenetek, s válik egyre biztosabbá, hogy a betegnek gondolt nőnek igaza van, és Adrian mégsem halt meg.

A remake tervét többször is levették a polcról, leporolták kicsit, de különféle okok folytán mindeddig tartalékba tették, és vártak a megfelelő alkalomra. Egy időben voltak arra vonatkozó tervek is, hogy majd a Universal Studios a már nagyon sokszor beindított Szörnyuniverzumának részévé teszi ezt a mozit, Johnny Depp főszereplésével. Még látványos bejelentésnek is szemtanúi lehettünk, cast-fotóval és minden más jóval. Azonban sokkal okosabb döntés volt ezt a filmet így, ilyen formában tető alá hozni, mindentől függetlenné tenni, nem pedig erőltetni a már nagyon sokszor megbukott ötleteket, amin még Tom Cruise neve sem segített. A Blumhouse Productions és Whannell azonban mesés feldolgozást dobott piacra, ami mind történetben, mind szereplőkben, és mind pedig kivitelezésben az utóbbi idők egyik legjobb thriller-horrorát szolgáltatta.

VERDIKT

Visszatérve a feszült, suspense-thriller alapjaihoz Whannell egy olyan, már most időtállónak nevezhető filmet hozott össze, amit mindenféle fenntartások nélkül élvezhetünk, és amelyben láthatóan ő is piszok jól érezte magát – ami legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy mennyi innovatív lépést tesz meg a film közben, mind rendezői, mind írói szempontból. Nem érdemes kihagyni idén A láthatatlan embert, ugyanis ha meg nem is fogja váltani a világot, akkor is szükség van ilyen minőségű kikapcsolódásra. Visszafogott, feszes, mégis eszméletlenül gazdag és a végtelenségig szórakoztató.

[penci_review id=”46314″]