James Gray legújabb filmjében az űrbe invitál minket. Az elveszettnek hitt városok és szívek után most messzebbre utazunk, mindehhez pedig az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb szupersztárja, Brad Pitt asszisztál.
Tulajdonképpen Gray úgy hozta össze az elmúlt évek egyik legjobb és legambiciózusabb blockbusterét, hogy hű maradt saját magához és filmkészítési stílusához. Ebbe az is beletartozott, hogy a műfajt bár úgy csűrte és csavarta, amennyire csak tudta, és annak eszközeit valóban a lehető legjobban kihasználva konstruálta legújabb moziját, újdonságot csak nyomokban találhatunk benne. Mindezek mellett legújabb mozija kivételes mű. A sci-fi műfaj egyik erőteljes, magával ragadó alkotása.
Az Ad Astra – Út a csillagokba természetesen nem lesz majd mindenki számára kielégítő. Aki Marvel-mozikhoz, vagy a Halálos Iramban-szériához hasonlatos filmre számít, az erősen csalódni fog. Mi több, a science fiction filmek listája, amire az Ad Astra – Út a csillagokba nem fog hasonlítani, meglehetősen hosszú: Armageddon, Csillagok Között, stb. Az Ad Astra – Út a csillagokba sokkal inkább helyezhető a 2013-as Gravitációval egy csoportba. Cuarón hazavihette az Oscar-díjat egyszerre merész, mégis mélyenszántó mozijával. Pontosan úgy, ahogyan abban az esetben, Gray arra használja a műfajt, amire a legjobban lehet, és amire már oly sok sci-fi író korábban is igénybe vette: az emberi lélek és a társadalom mibenlétének elemzésére. Egyfajta allegóriaként, melyben az ismeretlenbe való menekülés egyben módszer arra, hogy jobban megértsük önmagunkat, vagy a traumát, amin keresztülmentünk.
Gray gyönyörű és valóságos, realista jövőképet fest elénk, melyben elképzeli, hogyan is nézhet ki egy olyan világ, melyben az űrutazás kommercializálódott, és nincs akkora újdonság-, vagy felfedezésértéke, mint ahogyan azt jó pár évtizeddel ezelőtt megálmodtuk. Saját feldolgozása a jövőnkről rettentően hiteles: el tudjuk képzelni, hogy végül abban a világban kötünk ki, amit a vászonra festett.
Ebben a jövőben él Roy McBride, kinek az édesapja (Tommy Lee Jones) évekkel ezelőtt egy űrbéli felfedezőút során eltűnt. McBride a Földön maradt, ahol meg kellett küzdenie az ezúttal már nem csak érzelmileg, hanem fizikailag is az univerzum másik szegletében lévő szülő hiányával.
Gray már az előző mozijában, a The Lost City of Z-ben sem a főszereplő felfedezőútjára, és az azon megélt kalandjaira volt kíváncsi, sem pedig a címbéli város létezésére. Gray-t maga a főhős és az ő belső útja foglalkoztatta. Hogy min megy keresztül, mint ember, míg évtizedeken keresztül keresi a talán létező, talán képzeletbeli várost. Az Ad Astra is ugyanezzel a hozzáállással készült. Gray filmje létezésünkön, emberségünkön, valamint a szeretteinkhez való kapcsolatainkon merengő, inkább befelé tekintő, kifinomult alkotás.
A mozi legfőbb erejét Brad Pitt alakítása adja, aki bár az elmúlt években nem volt olyannyira a reflektorfényben, idén két filmben is megmutathatta, hogy miért is emlékszünk rá kivételesen tehetséges, enigmatikus színészként. Míg Tarantino legújabb mozijában messze lejátszotta DiCaprio-t a vászonról, miközben egy kissé széteső film igazi, hús-vér fénypontja lett, addig itt szomorú, introvertált, önvizsgáló, rendkívül emberi játékával húz be minket a mozi lendületébe. Egyszerre hisszük el neki, hogy karaktere képes az űr másik szegletéig utazni, az emberi kapcsolataival és az érzelmeivel mégis problémái akadnak.
A szomorkás hangulat és a lélektani dráma ellensúlyozásaképpen a film eszméletlenül látványos, és valóban eléri a blockbusteri magasságokat ezen a téren. Hoyte van Hoytema operatőr lenyűgöző munkája magával ránt az űr és egyben Ray lelkének sötétjébe. Szinte minden képkockájára öröm nézni, és egy-két pörgős akciójelenetnek hála soha nem fogjuk azt érezni, hogy rossz, esetleg nem teljesen nekünk való filmre váltottunk jegyet. Ezek a jelenetek felpörgetik valamennyire a filmet, és ellensúlyozzák a dráma töménységét. Külön öröm, hogy Gray ezekre is ugyanolyan figyelmet fordít, mint a mozi realista jövőképére, valamint a dráma összetettségére.
VÉGSZÓ
Mindezeket figyelembe véve azért mégis érdemes körbenézni, mielőtt tényleg beülünk a filmre, ugyanis meglehet, hogy nem azt várjuk majd el a filmtől, amit az elsősorban adni szeretne. Ráadásul Gray műfajilag nem tesz hozzá meglehetősen sok újdonságot a mozihoz. A film erőssége azonban nem ebben rejlik. Gray nem is akar újdonságot adni, pusztán az ő sajátos stílusában csúcsra járatni a science fiction által kínált eszközöket. Ha olyan filmre vágyunk, amely képes megérinteni amellett, hogy lenyűgöz, és kivételes hozzáértéssel van összerakva, akkor a moziban a helyünk.
2 Hozzászólások