A Pokémon – Pikachu, a detektív bemutatója előtt leginkább az motoszkált bennünk, hogy az élőszereplős feldolgozás felidézi-e gyerekkorunk kedvenc meseszereplőit.
A nyár, mi több, az idei év egyik legnagyobb meglepetése a Pokémon – Pikachu, a detektív előzetese volt. Elsősorban nem azért, mert valami csodának köszönhetően egyáltalán elkészülhetett a film, hanem mert Ryan Reynolds vállalta magára a főszerepet, nem más, mint Pikachu bőrében, és amiért a trailer valamilyen megmagyarázhatatlan módon sokkolóan jó lett. Egy olyan film ígéretét hozta, mely végre elhozza a sokak által hőn áhított Pokémon élőszereplős feldolgozását, és mindezek mellett Reynolds még egy kis Deadpool-féle humort/stílust is belecsempész a végeredménybe. Nos, a film sajnos nem lett olyan világmegváltó, mint amilyenre elsőre számítottunk – az talán már túlzottan szép lett volna. A Pokémon – Pikachu, a detektív azonban így is egy igényes, élvezhető mozi lett, mely valamilyen szinten szembemegy a rossz videojáték-adaptációk átkával.
Nem is tudom, hogy szükség van-e arra, hogy a történetet valamilyen szinten bemutassuk, de azért álljon itt egy rövid leírás: a sztori Harry Goodman detektív eltűnésével kezdődik. Goodman 21 éves fia, Tim, nem tud nyugodni, szeretné felgöngyölíteni édesapja eltűnésének ügyét. Ebben lesz segítségére Harry egykori Pokémon partnere, Pikachu a detektív. Tim és Pikachu hamar rájönnek, hogy képesek egymással kommunikálni, így nagyon gyorsan belevetik magukat a neonfényes Ryme City gyomrába, hogy megoldják a bonyolult ügyet. Kalandjuk során számtalan Pokémonnal találkoznak, hiszen ebben a világban az emberek és a Pokémonok békében élnek egymás mellett. Az összeesküvés amire bukkannak azonban veszélyezteti ezt a harmóniát, így minél hamarabb cselekedniük kell, hogy megelőzzék a katasztrófát.
Leírva, és még újraolvasva is nagyon bizarrnak hat a történet, azonban tényleg nem kell tőle megijedni, ugyanis ez a furcsaság adja a mozinak a kényelmetlen báját. Itt tényleg CGI-Pokémonok mászkálnak emberekkel, és a nagy sikerű sorozat elevenedik meg a filmvásznon, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan azt a rajongók elsősorban elvárták volna. Biztos vagyok benne, hogy sokan szerettek volna inkább egy drámai, komoly történetet látni, mely jobban hajaz a nagy Pokémon-sztori fővonalára (vagy fővonalaira). Azonban az is egyértelmű, hogy a mozivásznon csak így működhetett ez a sztori: valamennyire kikacsintgatva, tudomásul véve, hogy a történet, és az ötlet maga hihetetlenül abszurd és furcsa.
Amint ezt elfogadtuk, a mozi szárnyalni kezd, és ennek a kulcsa Ryan Reynolds. Nem véletlenül választották őt a főszerepre, ez is egy amolyan isteni húzás volt a producerek részéről. Reynolds hozza a Deadpool szériából a meta érzést, azonban megvan benne a szokásos sárm is, mely a Pikachu modell imádni valóságával párosítva egy egészen üdítő és élvezetes koktélt hoz. Ez lesz a film szíve és lelke, de ezen szerintem senki nem lepődik meg. Az már valamennyire újdonságként hathat, hogy a film saját műfajával is tisztában van, és amolyan mock-noir szeretne lenni, a műfaj nagyjait idézgetve, előhívva, sokszor rendkívül sikeresen.
A probléma ott kezdődik, hogy nyilvánvaló okokból ezt a fajta stílust nem merték teljes mértékben kihasználni. Ebben a moziban, ebből a nézőpontból rengeteg lehetőség rejlett, de a nagyközönségnek való megfelelési kényszer következtében a furcsaság-mércét nem húzták fel a maximumra. “Csak” éppen annyira, hogy a mozi tisztelni tudja nézőit, és tisztában legyen vele, hogy intelligens emberek is beülnek ilyesfajta filmekre. Ám mindezek mellett a film még mindig csak egy gyerekfilm marad, amit leginkább a legkisebbek és a legelvetemültebb Pokémon-rajongók fognak maradéktalanul élvezni. Ennek a két csoportnak nincs félnivalója: a film eléggé cuki és látványos a gyerekeknek, a rajongóknak pedig igazi, valóra vált álom.
Viszont ha nem vagyunk már 12 év alattiak, és a Pokédexünket is már rég hátrahagytuk, akkor sok szempontból zavarba ejtővé válik a film. Egyrészt a mozi annyi mindent zúdít a nézőre, hogy néha nem egyértelmű, mi is történik a vásznon, és lassacskán ez a fajta töménység és hiperaktivitás üressé és unalmassá teszi a mozit. Kicsit ugyanabban a szindrómában szenved, mint az egyébként remek Pókember: Irány a Pókverzum – a szombat délelőtti rajzfilmekre hajazva a film helyenként ultragyors és szimplán túl sok. Ezen az sem segít, hogy az utolsó felvonásra mintha a rendező, Rob Letterman teljesen megadta volna magát, és rittyentett egy végletekig átlagos, “2019-es Blockbuster Finálét”.
VÉGSZÓ
A végeredmény tehát élvezhető, azonban ne várjunk tőle túlzottan sokat. Őszintén, már az is nagy csoda, hogy az alkotás nem lett kész katasztrófa: az külön öröm és ajándék, hogy nem csak működik, hanem helyenként egészen kiváló. A rajongók oda meg vissza lesznek érte, és ez így van jól, ez legfőképp nekik készült. A többiek pedig legalább nem fogják végigszenvedni, ha párjuk, vagy a lurkók elrángatják őket a moziba. Ha így vesszük, a film mindenképpen sikeres.
1 Hozzászólás