Elképesztően gyönyörűre és betyárosra sikerült a DC Comics és Warner Bros. közös képregényfilmje, a Wonder Woman.

Négy közepes, vagy éppen rossz kritikákkal tarkított próbálkozás után végre kijelenthetjük, hogy a DC és a Warner összefogásából végre olyasmi is kisülhetett, amit mindenki megfelelőnek talál majd. A Wonder Woman jött, látott és győzött: egy igazán belevaló film, egy végletekig elragadó hősnővel. De mi is kellett ehhez a sikerhez, valamint miért nem voltak az előző próbálkozások még közepesnek sem mondhatóak?

A probléma valószínűleg abban rejlik, hogy az eddigi hősök, akiket láthattunk a vásznon a DC univerzuma által, már mind kipróbált figurák, akikről mindenkinek van egy-két emléke: Superman-t már temérdek filmben láthattuk, hogy Batman-ről ne is beszéljünk, a Joker pedig az egyik legnépszerűbb képregényfigura. Így valaki biztosan valamennyire hőzöngeni fog az újabb inkarnációk, feldolgozások láttán, fülsiketítően harsogva, hogy ez nem az a figura, akit ő a magáénak tekint. Snyder és Ayer filmjei pedig temérdek táptalajt biztosítottak az ilyesfatja diskurzusnak. Az acélember, a Batman Superman ellen és az Öngyilkos Osztag mind olyan filmek, amik szeretnék teljesen más irányból megközelíteni a kiválasztott hőseiket, és ennek érdekében merész lépéseket is hajlandóak voltak megtenni: Supermanből szomorú idegen lett, Jokerből pedig kortárs gangsta. Ezzel nincs is nagy probléma, és annak ellenére, hogy a rajongók szerint a Marvel és a DC Univerzum óriási ősellenségek, ilyesmiről szó sincs, sőt: az írók, rajzolók, és most már Joss Whedon után a rendezők is ide-oda ugrálnak a két csapat között, s újabbnál újabb inkarnációit vezetik fel egyes hősöknek.

A mozirajongók azonban ezt képtelenek eltűrni, és csak olyannak hajlandóak elfogadni a hőseiket, amilyennek ők azt otthon megálmodták. Persze ezekkel a filmekkel rengeteg probléma van, azonban korántsem annyi, mint amennyit elmondanak róluk, és még véletlenül sem kevesebb, mint az egyébként agyonajnározott Bosszúállók című opusszal.

A Csodanő ezzel szemben egy olyan figura, akivel mozivásznon kívül még nem találkozhattunk. Volt egy-két befulladt próbálkozás, moziban és tévében is egyaránt, ez viszont az első olyan alkalom, amikor teljes pompájában láthatjuk a figurát, ráadásul egy magabiztos rendező kezei között. Talán éppen ebben rejlik a siker titka: a DC igyekezett hallgatni a rajongók fanyalgásaira, és lassanként, finoman kikísérletezte a tökéletes prototípust, ami végül a Wonder Woman lett. Patty Jenkins láthatóan teljesen szabad kezet kapott (már amennyire ez lehetséges egy ekkora stúdiófilmben), és érezhetően rajtahagyta a keze nyomát a filmen.

A mozi nem okoz csalódást, semmilyen szempontból, és szinte az összes elvárásunkat kipipálja. Méltó film Wonder Woman első megjelenéséhez, és az első női szuperhősfilm titulushoz is. Nagyon fontos volt ebben az esetben egy női rendező felkérése, és valószínűleg ez is hozzátett a végeredményhez, ugyanis a film rendkívül frissnek és másszerűnek hat. Igen, valamennyire megvan benne az a régi, klasszikus szuperhős szellemiség, ami még az 1950-es évek előttről származik: egyfajta pozitivitás, mely szerint mindenkit legyőzhetünk akarattal, becsülettel és igazsgággal. Nem véletlen tehát, hogy rengetegen hasonlítgatják a filmet az Amerika Kapitány első részéhez, hiszen ugyanazzal az ártatlan elhatározottsággal és tisztasággal van felruházva, mint az a film. Azonban míg a Kapitánynál érezzük, hogy csak egy nagyobb gépezet fogaskerekéről van szó, a Wonder Woman teljes jogú film, s ez mindig is a DC univerzum nagy pozitívuma volt.

VÉGSZÓ

Érdemes volt tehát várni a Wonder Woman-re, hiszen az bátor, vicces, helyenként kikacsintgatós és megérdemelten mérföldkőnek nevezhető mozi. A sokak szerint létező, szerintem azonban kicsit erőltetett DC-átok végre megtört, az univerzum jövője pedig ragyogó. Nagy elvárásokkal várjuk az Igazság Ligáját.