Elsőre lehet, hogy nem fogjuk érteni a szörny meséit, de ahogy közeledünk a végéhez, úgy nyernek majd értelmet.
Sokan mondhatják, hogy már megint egy újabb könyvadaptációt vitt vászonra Hollywood, semmi újat nem tudnak kitalálni, de ez most nem teljesen igaz. Igen is tökéletesen helyt áll J.A. Bayona filmje, amit még Siobhan Dowd kezdett el írni, sajnos azonban nem tudta befejezni a művét, a befejezés előtt távozott az élők sorából. Patrick Ness-nek jutott az a feladat, hogy befejezze, és forgatókönyvet készítsen az eredeti Dowd könyvből.
Főszereplőnk egy szerény kisfiú, Conor (Lewis MacDougall). Conor egy hihetetlenül visszahúzódó iskolás, barátai sincsenek igazán, magányosan telnek a napjai. Az elmúlt évek alatt többször is láttunk olyan mesét vagy filmet, mely bemutatta egy kisfiú életét, de ilyen különleges és varázslatos vonalakkal megrajzolt mozival nem volt dolgunk. A kis iskolásnak mindössze egyetlen egy barátja van, aki nem mellesleg a beteg anyukája is egyben. Az édesanyját Felicity Jones játssza a filmben, és habár súlyos betegségben szenved, mit sem foglalkozva ezzel, együtt mindent megtesznek a boldogságért. És mikor esténként elalszik anyukája, magára marad a fiú, jöhet kedvenc időtöltése és hobbija: előveszi színes ceruzáit, s rajzolni kezd. Az éjjeleket Conor rajzolással tölti, ami nem csak hobbija a fiúnak, hanem így meséli el történetét, így képes elmondani gondolatát a világnak – jelen esetben a nézőnek. Arra viszont még ő sem számított, hogy egyik este minden megváltozik, és a varázslatból valóság lesz.
A család birtoka mellett egy temető található, közepén egy hatalmas fával, ami egyszer csak életre kel. Elsőre kissé bizarr és ijesztő lehet az a forma, ahogy ábrázolják az öreg fát, de ennek ellenére a főhősünknek szeme sem rebben. Nem holmi tizenévesről van szó, ő annál sokkal felnőttebb. A szörny közli Conor-ral, hogy a következő napokban pontosan hét perccel éjfél után három alkalommal fog megjelenni neki, három különböző történetet fog elmesélni, ám a negyedik alkalommal Conor-nak saját meséjét kell elmesélnie neki. Szépen lassan építik fel a meséket, történteket, elsőre nem is tűnnek tanulságos meséknek, de ahogy közeledünk a negyedik meséhez, úgy kezdenek egyre komolyabbak lenni.
A film műfaját nézve dráma és fantázia, miből az utóbbiból bőven akad is hely, már csak ott van az a szörny, aki éjjelente életre kel, hogy történeteket meséljen a fiúnak. A mozifilmre úgy is tekinthetünk, mint egy drámára, de akkor sem úgy, mint egy klasszikusra. Sokkal inkább lazább, könnyebben emészthető elemeket tartalmaz, amit garantáltan mindenki fog szeretni. Csak éppen súrolják a nyálas részeket, de azokat sosem lépik át – a fájdalmas végétől eltekintve -, ettől pedig annyira általános lett, már-már igazi, valósághű.
A film érdeme nem egy emberen múlott, a teljes stábnak kijár a dicséret. Ott van a rendező. J.A. Bayona, aki korábban A lehetetlent és az Árvaházat rendezte, az első perctől az utolsóig tökéletesen vezényel, de az sem utolsó, hogy éppen Liam Neeson-t választották ki a szörny hangjára, aki mély hangjával remekül kelti életre a figurát, vagy akár a betegeskedő anyát játszó Jones-t és a nagymamát játszó Sigourney Weaver-t is fontos megemlíteni. És ne hagyjuk ki azt a színészt sem, aki legtöbbet van képernyőn, akinek elmeséli a szörny a történeket, mert Lewis MacDougall színészi játéka akkor is a legjobb.
VÉGSZÓ
A Szólít a szörny filmet nem lehet, és nem is szabad a sablonos filmek soraiban sorolni. Különlegesen, új megközelítésben meséli el a fájdalmat, amivel a szegény kisfiúnak szembesülnie kell. Magáért beszél Felicity Jones játéka is, hiszen a halálán lévő felnőtt mit sem törődik a sorssal, élvezi a hátralévő perceket, és mindent megtesz, hogy boldogságban töltse fiával. Ha szabad azt mondanunk, akkor ez egy olyan igaz történet, amibe a rákban elhunyt író életét csempészte bele Ness.
Szólj hozzá!