Az évek alatt megtanultuk, hogy azok a filmek, melyekben állatoké a főszerep, valahogy mindig lenyűgöznek bennünket.
Így van ez az Egy kutya négy élete című filmmel, ami egy állati jó film lett. Az előzetesekből nem jött le annyira, hogy mivel is lesz dolgunk, mit várjunk a filmtől. Kissé szkeptikusan ültem be az előadásra, mert tényleg nem tudtam mit várjak egy olyan filmtől, amelynek a premierét olyan hírek előzték meg, miszerint a forgatáson állatkínzás történt. Az esetről egy videó is megjelent az interneten, amin az volt látható, hogy a szegény német juhász kutyust olyan faladatokra kényszerítik, amit nem szeretett volna, félt tőle. Az állatvédők azonnal vádaskodásba kezdtek, hogy ezt mégis hogyan gondolták? Természetesen a stáb hevesen cáfolta a sajtóban megjelent vádakat, és tagadták, hogy olyan dolgok történtek a forgatáson, amit az állatok nem szerettek volna. A film végén is felhívják a figyelmünket, hogy a munkák alatt egy állat sem sérült meg. Sajnos ki kell mondanunk, nem egyszer volt már példa arra, hogy állatok sérültek meg egy-egy film felvétele közben – itt Pi életét tudnám hozni -, de most mégis vonatkoztassunk ezektől, és ássuk bele magunkat Lasse Hallström új filmjébe.
Hallström rendező igazi rutinosnak mondhatja magát a témában. Több állati kalandot is előhúzott már a tarsolyából, köztük legemlékezetesebb a Hacsi, a leghűségesebb barát volt 2009-ben. A témaválasztás tökéletes, ugyanis ki nem szereti az állatokat, és ha még éppen az ember leghűségesebb társát mutatja be kissé szokatlan, de szórakoztató formában, akkor az garantáltan jól sülhet el. A film előtt többször hallottam olyan szomorú kijelentéseket, hogy „akkor ez egy szomorú film lesz”? Nem! A magyar filmcím hiába utal arra, hogy elveszítjük kedvencünket, az ügyes forgatókönyvírók ügyeltek arra, hogy a mozifilm ne szomorúság töltse be a nézőteret, amit egyrészt ügyes trükkökkel – kutyusunk a mennyország helyett azonnal visszatér a Földre -, másrészt pedig hihetetlenül könnyed, laza drámával oldottak meg. Nem lövök le semmit, ha elárulom – amit a cím is takar -, hogy főhősünk nem egyszer, hanem négyszer fog meghalni a filmben, de reinkarnációban visszatér ám, hogy választ kapjon a kérdésekre. A forgatókönyvírók, W. Bruce Cameron és Cathryn Michon is úgy gondolhatta, ha a macskáknak kijár a kilenc élet, akkor a kutyáknak miért nem jár legalább négy, nem? De a drámáktól függetlenül mégis olyan jó vezetést kapott az egész film, hogy a legszomorúbb pillanatot egy gyors vágás követ, és már meg is született golden retrieverünk, kezdődhet minden előröl, s keresheti újjászületésének mivoltát. Az elején Bailey sem érti, hogy mindez miért történik vele, miért születik mindig újjá, hogy változhatott csajszivá, miért szereti annyira kergetni a farkát, és vajon megtalálja szeretett gazdiját?
A történet nagyobb részét “négylábon” mesélik el – rendkívül érdekes volt -, egészen onnan, hogy Bailey megszökik a kenellből, míg kalandos útja során a kisfiú Ethan-nél (kisfiúként: Bryce Gheisar, kamaszként: K.J. Apa, felnőttként a szintén rutinos Dennis Quaid szórakoztat) nem köt ki, aki azonnal szeretné befogadni. Ethan és Bailey együtt nőnek fel, és egy örökké szóló barátságot kötnek. Egyik fél sem gondolja, hogy ezt szó szerint kell érteni, és nem tudnak majd az évek alatt sem elszakadni egymástól. A film súlyát is az teszi ki, hogy bemutassa a két főszereplő történetét. És mikor szegény Bailey megszületik újra, feltesszük a kérdést: vajon a kutya élete következő szakaszában rátalál gazdájára?
VÉGSZÓ
Egy igazi családi mozi, amit mindenkinek látnia kell. Szórakoztató, a poénok nagyon betaláltak, és olyan kérdésekre is választ ad, hogy mi célból születtünk. Nemcsak kicsiknek, hanem nagyoknak is tanulságos lehet a befejezés, és még arra is megtaníthatja a gyerekeket, hogy milyen felelősséggel járnak az állatok, és mit jelent gondoskodni róluk. És egy percig se féljünk attól, mert kedves alkotásról van szó.
Szólj hozzá!