23 év telt el azóta, hogy a 28 nappal később letarolta a mozikat és újraírta a zombifilmek szabályait. Azóta Danny Boyle Oscar-díjas rendező lett, Alex Garland (Polgárháború, Hadviselés) pedig az egyik legizgalmasabb író-rendező a műfajban. Most újra összefogtak, hogy a Düh-vírus által sújtott világot visszahozzák a nagyvászonra. A 28 évvel később nem űz biztonsági játékot, hanem pontosan azt adja, amit a rajongók reméltek: félelmetes, vérfagyasztó, ugyanakkor okos és érzelmes horrorfilmet, amely nem csak a műfajt, hanem a modern „örökös folytatásokat” is simán zsebre vágja.
A film egy rövid, a skót felföldön játszódó jelenettel indít, ahol a vírus először elszabadult 2002-ben, aztán hirtelen 2030-ra ugrunk, ahol egy apró szigeten izolált közösség próbál túlélni. Itt ismerkedünk meg a 12 éves Spike-kal (Alfie Williams), akit apja, Jamie (Aaron Taylor-Johnson) beavat a túlélés és a vadászat rejtelmeibe, miközben Spike inkább édesanyja (Jodie Comer) mellett maradna. A kisfiú és apja a szárazföldre mennek – a világ, amit ott találnak, kegyetlen és ijesztő, az emberi kapcsolatok pedig legalább annyira veszélyesek, mint az élőhalottak.

A forgatókönyv (Garland) és a rendezés (Boyle) tökéletesen egymásra találnak. Garland új elemekkel gazdagítja a sztorit az előző részhez képest is, ügyesen vegyíti a klasszikus horrorokat (A vesszőből font ember, The Last of Us) a saját stílusával. A világ többi része már rég túllépett a víruson, a szigetországot viszont 28 éve elzárták a világtól, és most is teljes karanténban pusztul.
Boyle hosszú idő után ismét elemében van. Digitális kézikamerás képekkel, ferde beállításokkal és tempós vágásokkal idézi meg az első film forradalmi hangulatát, de most még többet hozzátesz – flashbackek, álomképek, más filmekből vagy médiából beúszó jelenetek színesítik a mozaikszerű elbeszélést. Az eredmény kaotikus, mégis csodásan kontrollált, a Young Fathers lendületes zenéje pedig folyamatosan hajtja előre a filmet. Az új részben nem csak a „fertőzöttek” újultak meg – most már lassú, puffadt szörnyeket és alfákat is látunk, akik még a gerincet is kitépik az áldozatukból, és amolyan trófeaként kitűzik őket. A brutalitás szintje egészen elképesztő, de Boyle nem öncélúan használja a vért, minden egyes halál arra emlékezteti a nézőt, hogy a rémes valóság elől nem lehet elmenekülni. Itt a halál az élet szerves része, amit nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni.
A színészekre sem lehet panasz. Aaron Taylor-Johnson stabilan lehozza a szerepet, Jodie Comer fantasztikus a megtört és beteg nő szerepében, Ralph Fiennes pedig zseniális a titokzatos Dr. Kelson szerepében – nem véletlenül gyúrt hónapokig erre a filmre. Mégis az újonc Alfie Williams viszi a hátán a mozit, az ő szemén keresztül látjuk a történetét.

Fontos tudni, hogy a 28 évvel később egy trilógia első része. A következő fejezetet – 28 Years Later: The Bone Temple címmel – már leforgatták Nia DaCosta (Kampókéz, Marvelek) rendezésében, és jövőre jön a mozikba. Tehát mostantól a sorozat nem antológiaként működik tovább, hanem Spike útját és a vele találkozókat követi – ennek megfelelően a mostani rész is cliffhangerrel zárul, de ettől csak még jobban várjuk a folytatást.
VERDIKT
A 28 évvel később nemcsak hogy méltó folytatása az eredetinek, de az év egyik legizgalmasabb, legkegyetlenebb és legötletesebb horrorja. Boyle és Garland újra bebizonyítják, miért számítanak a műfaj mestereinek: friss, lendületes, brutális és elgondolkodtató filmet hoztak össze, amely nemcsak a zombifilmek, hanem a modern franchise-folytatások számára is etalon lehet. Aki szereti a vérfagyasztó posztapokaliptikus mozikat, ezt vétek lenne kihagyni.