TESZT: The Dark Pictures Anthology: Little Hope

Kapható valaki egy jó kis interaktív mozira?

Szinte minden Supermassive Gamesszel kapcsolatos írásunkban leírjuk, hogy csapat az Until Dawnnal futott be, így nem csoda hogy bármilyen játékkal is rukkolnak elő, az első kíváncsi kérdés mindig az, hogy “na és jobb lett attól?”. A válasz sajnos gyakran az, hogy “nem, de….”, viszont mivel tavaly is pont valami ilyesmivel kezdtem a Man of Medan tesztjét, ezért most még egyszer ugyanazt elsütni nem volna ildomos.

Legyen elég annyi, hogy az Until Dawn stílust teremtett, méghozzá pontosan azzal a momentummal, amikor Hayden Panettiere egy szál törölközőben menekült az őrült bohóc álarcos figura elől a játék 2014-es PlayStation Experience bemutatóján. Talán a készítők sem voltak arra felkészülve ami történt, vagyis hogy a nézők a székükből felállva üvöltsék, hogy merre menjen tovább a szőkeség. A másik lehetőség, hogy pont ezt várták. Hogy melyik az igazság az mindegy is, mindenesetre több azóta megjelent játékukat is erre a sémára fűzték fel, a The Dark Pictures Anthology pedig pont azzal a céllal indult útnak, hogy ezt a vonalat immár egy sorozat keretein belül vigye tovább.

A nyolcrészesre megálmodott antológia (egymástól különálló, de valamilyen kapocs által mégiscsak összetartozó történetek) azonban nem indult éppen rózsásan. Mindjárt az első rész rengeteget késett (fél évente akartak új epizódokat kiadni), valamint nem is sikerült túl jól. Így utólag elolvasva a saját Man of Medan tesztemet, talán egy kicsit túlságosan is szigorú voltam a pontozásnál, de alighanem a csalódottság is beszélt belőlem. Szóval talán az lesz a legjobb, ha az akkor leírt negatívumok mezsgyéjén haladva végig vesszük, hogy mi változott tavaly nyár óta, megvannak-e még ugyanazok a hibák. Talán ennek a folyamatnak a végén arra a kérdésre is választ kapunk, ami az első bekezdésben fogalmazódott meg.

Azt mindjárt az elején szögezzük le, hogy az összehasonlítás nem lesz feltétlenül fair. Az akkori tesztet ugyanis egy base Xbox One-on követtem el, amit azóta lecseréltem egy One X-re. Hogy ennek köszönhető-e vagy sem azt nem tudom, de ezúttal nem láttam pixelesedést a szereplők kontúrjainál és belassulások sem zavartak meg, többnyire tökéletesen futott az animáció mindenhol. Egyedül a főmenüben volt itt-ott egy-egy kis darabosság, meg amikor a kurátor előkerült.

Igen, ugyanis az egész sorozat arca újra velünk van és milyen jó hogy így van. A végletekig stílusos és titokzatos figura egy újabb történetet hozott, melyben ezúttal Little Hope kisvárosába látogathatunk el, igaz nem teljesen önszántunkból. Egy kisebb csapat indul útnak az éjszakában, ám csakhamar terelőútra kényszerülnek egy baleset miatt. A kis kitérő az említett, igen kietlen településen vezet keresztül és amint hőseink átkelnek rajta, meg is történik a baj és ők maguk is balesetet szenvednek. A felborult busz sofőrje ráadásul eltűnik, így a két nevelőtanárnak Johnnak és Angelának, valamint a három diáknak (Andrew, Daniel és Taylor) hirtelen elég sok gond szakad a nyakába. Egy idegen helyen találják magukat, ahol piszkosan és sérülésekkel teli indulnak neki a sötét éjszakának, hogy valamiféle segítséget találjanak. Ráadásul a dolgukat még a sűrű köd is nehezíti, amely mint kiderül nem is csak egy egyszerű légköri jelenség. Nem indulhatnak el ugyanis akármilyen irányba, mert a mágikus köd mindig a városka központja felé tereli őket.

A misztikus jelenségek azonban nem állnak meg itt, kisvártatva furcsa figurák és még furább lények tűnnek elő a sötétből. Kiderül, hogy Little Hope egy kísértet lakta hely, akik ráadásul visszarángatják a szereplőinket a múltba igen valósághű látomásokon keresztül. A sztori igazából három idősíkon ível át és hogy a lapokat tovább keverjük, mindegyikben megtalálható az ötösfogat egy-egy alteregója. Menet közben egyszerre bontakoznak ki a régmúlt történései és derül ki az is, hogy milyen áron szabadulhatnak hőseink az elátkozott helyről.

Bármennyire is banálisan és klisésen hangzik a történet felütése (igen, az), így is sokkal jobb, mint a Man of Medané. Ha pedig visszagondolunk, az Until Dawn sem volt Oscar gyanús ilyen szempontból, szóval nem feltétlenül ezen múlik a siker. Az viszont mindent eldöntő fegyvertény, hogy bizony sokkal szimpatikusabb, de mindenképpen sokszínűbb karaktereket hoztak létre az írok. Nem is beszélve a párbeszédek minőségéről és a lehetséges választásoktól. A történet bizonyos pontjain ugyanis ezúttal is ránk lesz bízva, hogy miként tovább és ennek eldöntésére mindössze csak egy pár másodperc áll majd rendelkezésre. Ahogy az elődöknél, most is lesz rengeteg QTE jelenet, ám ezúttal sokkal emberbarátibb eszközökhöz nyúltak a készítők.

Jump scare-ekből ugyan most sem lesz hiány, viszont a már említett interaktív részek előre jelezve vannak egy-egy ikon által. Persze aki nem figyel így is le tud maradni, de sokkal humánusabb így a dolog, mint az előző részben (kivéve a játék utolsó negyedét, amikor talán egy kicsit túlzásba vitték a sűrűséget a srácok). Különféle tárgyakon keresztül ezúttal is többet megtudhatunk a háttérsztoriról és a városka tragédiáiról, valamint elvétve olyan képeslapokat is találhatunk, amelyeken egy-egy izgalmas részt előre láthatunk a jövőből, így felkészülhetünk az adott szituációra.

Az irányítás is sokat fejlődött és ezt nem kis részben maga a sztori is támogatja. Nem vagyunk ugyanis szűk helyekre bezárva, így nincs az a kétségbeesett labirintus érzés és a hülye kameraszögek (azért egy kis dózist így is kapunk a belső tereknél). Az is sokkal barátibb, hogy az az interakció, amelynek segítségével elhagyjuk az adott helyszínt, külön jelzést kapott. Így nem fordul elő az a szituáció, mint az elődben, hogy a fele szobát meg sem néztük, de máris elhagytuk és visszamenni persze nem lehet. Egyedül azok a láthatatlan falak fogják az életünket megkeseríteni, amelyek elzárnak egy-egy hívogató résztől, de ez jobbára csak azokat a maximalistákat fogja bosszantani, akik szeretik feltérképezni a bejárható terület minden négyzetcentiméterét.

VÉGSZÓ

Általánosan elmondható, hogy a Little Hope sokkal jobb lett mint elődje, szinte minden ponton fejlődött a Man of Medanhoz képest. Az a varázs azonban még mindig nincs meg, ami az Until Dawnt jellemezte – igaz sikerült hozzá közel kerülni. A sztori kicsit butácska ámde izgalmas fordulatokkal teli, az ijesztgetés kicsit öncélú de talán jobban kordában tartott, a 4-5 órás kaland pedig pont elég hosszú ahhoz, hogy egyedül, vagy haverokkal egy délután, vagy egy hosszabb este alatt letoljuk. Az irányítás pedig minden tekintetben barátibb, sokkal inkább a játékos kényelmét szolgálja, sem mint hogy idegesítse. A végeredmény közel sem tökéletes, de ha ilyen részeket kapunk majd még a The Dark Pictures Anthology következő epizódjaiban, akkor a sorozatnak lehet jövője. Reméljük jövőre a kurátor sem olyan félszegen búcsúzik majd, hogy: “egy alkalommal még egészen biztosan találkozunk”.

Total
0
Shares
Previous Article

Rengeteg videóval segít majd a fejlődésben a Demon's Souls

Next Article

Megérkezett a Project CARS 3 első kiegészítője

Related Posts
Wide Screen YouTube