KRITIKA: Florence – A tökéletlen hang

A legenda, akiért egy város megőrült, miközben hangja nem volt.

A legenda, akiért egy város megőrült, miközben hangja nem volt.

Stephen Frears, a Pop, csajok satöbbi film rendezőjének új filmjét úgy is felfoghatjuk, mint egy életművet. A rendező első sorban nem a művészi tehetségre/tehetségekre szeretne fókuszálni, annál inkább a mondandóra, amivel mindenki tud azonosulni. A világ épp háborúban állt, katonák a fronton, az otthon maradt családtagok aggódtak fiaikért, komor hétköznapjaikat élték, és a rendező csak egy kis színt szeretett volna belevinni. Hiába nincs meg az a bizonyos X a főszereplőben, nem fog a század legjobb színházénekesévé válni, de önzetlensége, és kitartása sok-sok embernek példa lehet: Ő végig hitt abban, hogy jó az, amit csinál (És tényleg jó volt, mert a katonákat, fiatal tehetségeket, alapítványokat támogatta.)

Florence Foster Jenkins (Meryl Streep) egy dúsgazdag hölgy volt a huszadik században. Florence rajongója volt a művészetnek, azon belül is az operettnek, és mindent meg is tett, hogy támogassa az alapítványokat, valamint több társulat alapító tagja is volt egyben. Férje St. Clair Bayfield (Hugh Grant), aki Shakespear-i színdarabokban játszott, és mindent megtett, hogy óvja feleségét a kritikusoktól. Bayfield felesége szeretett énekelni, csak egy baj volt ezzel, hogy szegénynek nem volt hangja, hamis volt – még a legjobb énektanárok sem tudtak segíteni rajta. Hajthatatlan volt a hölgy, és szeretett volna közönség előtt énekelni. Bayfield gondosan megválogatta, hogy kiket hívnak meg az előadásokra, lefizetett nézőközönsége volt Jenkis-nek. Gond nélkül teltek-múltak a napok, míg csak Florence elő nem állt azzal a tervvel, hogy New York legnagyobb, és leghíresebb termében, a Carnegie Hall-ban szeretne egész estés produkciót tartani. Nagy epekedéssel várta mindenki az estét, már az első nap eladták az összes jegyet, és még így is több ezren maradtak jegy nélkül. A teremben arra készült Florence, hogy Mozart Varázsfuvolájának Éj királynőjét adja elő.

Ez nem vicc, a 76 esztendős szoprán énekes tényleg keveset konyított az énekléshez. Hiába nem tudta megszólaltatni hangját, lelkesedése akkor is töretlen volt, és mindent beleadott, hogy kihozza a maximumot. Meg lehet kérdezni, hogy nem volt önértékelési gondja-e, hogy nem jött rá magától, de a bajt ott kell keresni, hogy a környező emberek is végig becsapták. Férje, Bayfield mindent elkövetett, hogy ne érje csalódás feleségét, és boldog legyen. Zongoristája, Cosmé McMoon (Simon Helberg) sem akart hinni a fülének, mikor meghallotta úrnőjét énekelni.

Hugh Grant a szerető férfit jássza, aki nappal mindent megtesz feleségének, de egyéb okok miatt este más hölgy társaságát keresi, mindezt úgy, hogy ne okozzon fájdalmat feleségének. Amit csak lehet, megtesz Florence-ért. Simon Helberg McMoon-ja, akit a kezdő zongoristák köréből választottak ki, hogy Florence-szel tudjanak otthon gyakorolni, magyarán szórakoztassa. A film elején még gúnyolja a Hölgyet, kineveti, és többször át kell konferálnia a darabot is, csak hogy Jenkins hamis hangjához igazítsa. A cselekmények során változik véleménye, és Jenkins támogatója lesz. Agnes (Nina Arianda), aki a film végére Jenkins bizalmasa lesz – elején még a földön fetrengett, annyira elkapta a röhögő görcs, mikor meghallotta Florence-t énekelni.

Nicholas Martin és Stephen Frears páros nem merték megtenni, hogy a főszereplők rossz oldalát is bemutassák. Csak a jó oldalukat reklámozzák, azt, hogy milyenek lehettek egy rosszabb napon, nem derül ki a filmből. Tisztázatlan mai napig, hogy vajon, a film énekese, Florence Jenkins tudta-e, hogy mennyire rémesen énekel, és nem hogy nem csak egy-egy hangot téveszt el, de majdnem mindet, mi több, még olaszul sem beszél, így pedig roppant nehéz nagy múltú szimfóniákat előadni. Lehet, hogy nem voltak elég bátrak, vagy pusztán a film hossza nem tehette lehetővé, hogy megismerjük a karakterek másik oldalát is: Bayfield, aki csak-csak boldogul az életben a nyakába zúdult örökségtől, a zongoristától, aki élete legnagyobb fellépését épp Jenkins-szel közösen élte át a Carnegie Hall-ban, és aki nem sokkal az énekesnő halála után felhagyott a zenével és súlyemelőnek állt, s aki állítólag több éles kritikát is megejtett Florence-ről a médiában,

VÉGSZÓ

Remek, és szórakoztató filmet láthatunk, vicces figurákkal, de hiányzik a filmből a kreativitás és bátorság. Nem merték megmutatni a főszereplők árnyoldalát, és hogy milyenek lehettek a való életben. Florence önismerete sem derül ki, hogy tudott-e a hibáiról, de önzetlensége, és az, ahogy támogatta a katonákat, az teszi naggyá, és legendává, nem pedig a hangja.

Total
0
Shares
Previous Article

A Marvel és DC Univerzum most szerkesztőket keres

Next Article

Benicio Del Toro beszélt a The Predator-filmről

Related Posts
Wide Screen YouTube