Itthon a nemzetközi premierekhez képest hamarabb ROHANt be a mozikba A Gyűrűk Ura – A rohírok háborúja, mely nem kevesebbet vesz magára, minthogy A hatalom gyűrűi megítélésének viszontagságai mellett és a franchise mozis jelenlétének hosszú hiánya után csábítsa be elsősorban a rajongókat, másodsorban a szélesebb kört a mozikba. Aki anno azon csodálkozott, hogy a meglehetősen vékony A babó (A hobbit) című művet, hogyan sikerült háromszor is három órában adaptálni, az most végképp filmjére akadhat, ugyanis ezúttal lényegében cirka négy oldalt sikerült több mint két órában elmesélni. Még ennél is nagyobb csoda, hogy még ennyiből is sikerült kihagyni valamit, ennek ellenére megéri beülni a leány történetére, akinek nevét nem zengik énekek.
Az egyértelmű, hogy mindenképpen egy olyan mellékszálat szerettek volna vászonra vinni, amit a filmnézők is tudnak mihez kötni, így dönthettek a Helm-szurdok legendája mellett, ahogy az sem véletlen, hogy Éowyn (természetesen Miranda Otto) mesél nekünk. Történetünk nagyjából kétszáz évvel repít vissza Bilbó elé, a leghíresebb és legerősebb lovasvégi király idejébe. Pörölykezű Helm (Brian Cox) Rohan kilencedik királya volt, két fiúval és egy leánnyal áldotta meg a sors. A leányt, kiről nem maradtak fennt énekek, úgy hívták, Hèra (Gaia Wise, Tolkien nem nevezte meg egyébként). Mikor hírül megy, hogy apja Gondornak adná őt, egy Freca nevű hataloméhes dúnföldi meglátja a trón felé vezető utat. Saját fiát helyezné a lány mellé, ezzel látszólag Gondor befolyását csökkentve, ám Helm átlát rajta, s végül egyetlen ütéssel végez vele. Freca fia, Wulf (Luca Pasqualino) ezek után évekre eltűnik, hogy egy hatalmas sereggel térjen vissza, s elkezdődjön a rohírok háborúja.
A Gyűrűk Ura – A rohírok háborúja első fél órája igen ígéretes képet fest. Amint felcsendül az ismert dallamok egyike, rögtön Középföldén találhatjuk magunkat a sasok szárnyán, a tájak és Éowyn narrációja behúznak, az egész felütés valami eszméletlen hangulatos. Ráadásul elég egyenes és lényegre törő, gyorsan megtudhatjuk, hol járunk, ki kicsoda és milyen kapcsolatban áll a nagy egésszel, tényleg mindent megtesznek azért, hogy ne vesszenek el azok, akik nem lapoztak még fel Tolkient. Elég népes számú karaktert is kapunk, de nyilván a fősodor a Helm-Hèra-Wulf trió mentén halad, akiken kívül a többiek elvesznek a hóviharban. Közülük is Hèrát emelik a középpontba, ami előzetesen már elég érdekes visszhangokat váltott ki, s végül ezeknek valamennyire kénytelenek vagyunk igazat adni, ugyanis kezdetben rendesen elviszi a fókuszt a nagy királyról. Helmet sajnos nem igazán ismerjük meg, azt hozza, amit a lapokon is olvashatunk, de egyáltalán nem igyekeztek elmélyíteni, sőt a történet nagyjából feléig inkább ellenszenves, hogy cserébe a második félidőben magára találjon. Hèra, aki a lapokon említés szintjén szerepel, ellenben még szerethető is lett, igaz esetében sem mondhatnánk, hogy valami újat kapunk, de egyáltalán nem olyan zavaró a fókuszcsere, mint ahogy előre elkönyvelték, s még többféleképpen indokolt is. Wulf hármójuk gyenge pontja, akinek alapvetően sem a motivációi, sem az érzései nem igazán magyarázhatóak, legalábbis az alapján amit látunk. Ő is könyvhű maradt, tehát teszi a dolgát, hajtja a makacs bosszú, de hogy mitől ekkora mértékben az kérdőjel marad, azon kívül persze, hogy mert ez volt megírva. Vele mondhatni csúnyán elbántak, első tábornoka Targg (Michael Wildman), például egy jóval emlékezetesebb aurával bír a képernyőn, kettejükben viszont ki is merül az ellenoldal.
A legújabb Tolkien-adaptáció legnagyobb hibája, vagy inkább elszalasztott lehetősége nem a műfaj, nem a történetválasztás, s nem is az időzítés, ahogy sokan vélték, hanem, hogy vékonyka alapanyát nem igazán bontja ki az idő ellenére sem. Az első fél óra után érezhetően beindul egy lassú tánc, aminek lényege, hogy kitegyék ezt a játékidőt, s ez nem tűnne annyira fel, ha akárcsak egy húsz percet lecsípnek, cserébe Helmék jobban jártak volna. Hiszen ez az ő történetük, egyenesen a legendájuk, ami legalább akkorát üthetett volna mint Helm, ha jobban megismerjük őket. Konkrétan annyira csak az övék, hogy bár idő lett volna, s itt különösen az olvasók vakarhatják a fejüket, még így is sikerült kihagyni egy elég fajsúlyos dolgot a képből, így joggal kiabálhatjuk, hogy már megint hol volt Gondor. Ez írásban egyébként meg is van magyarázva, sőt jó kis anime alapanyag lehetett volna, de itt valamiért inkább nem ejtettek róla szót, ahogy Vasudvarról is csak részben és a többi ehhez köthető történetszálról sem, így tényleg minden Helmékre marad, tehát adott volt minden a karakterdrámákhoz. Mondhatni két ló közé ültek kicsit, főleg, hogy a legvégén pedig nagyon is igyekeznek bekötni a nagy egészbe.
Ám amint eljutunk a híres szurdokig magára talál a legendánk, vele Helm is, előtérbe kerülnek a mesésebb, tolkieni elemek is, amik a kettő között kevésbé jelentősek. A történetvezetés és az időkezelés kissé csapongó módon mesél a rohírok háborújáról, s a Hosszú Télről, mely megint csak tökéletes lett volna a karakterek megismeréséhez, hiszen alapvetően egy állóháborúnak lehetünk tanúi onnantól a végjátékig. Helm viszont Kürtvárban talál magára, s a történet is őrá, legendájának alapja pedig nagyon szépen áll össze, mind kivitelezés, mind a karakter szempontjából, ahogy az is, hogy miért volt szükség egyáltalán Hèra beemelésére. S bár akár előzetes tudással ülünk be, akár nem, sejthetjük, mi vár kettejükre, mégis a legnagyobb pillanataik ütnek ahol kell, az a bizonyos kürtszó pedig borzongató. Kürtvár és a szurdok maga alapjaiban is nosztalgiával vannak átitatva, erre még ráerősítenek a beállításokkal és a zenével is, egyértelműen az itt töltött idő az, amire a készítők is nagyon koncentráltak, az odautat viszont kissé nehezen tették meg. Ezzel a résszel viszont bőven foglalkozhattak volna nem csak mélyebben, de többet is a játékidőből. Bizonyos történeti elemek mellőzése mellett át is írtak néhány másikat, de az eddigi két trilógiában ezeknél jóval fajsúlyosabb változtatások történtek, így mondhatni tényleg talán az eddigi leghűbb feldolgozást kapjuk.
S mivel ez az első szélesvászonra szánt animációs etap az univerzumban, mindenképpen ki kell emelni, hogy sikerült megint életre kelteni Peter Jackson látásmódját. Bár a tájakon kívül nem mondanánk különösebben kiemelkedőnek amit látunk, sőt sokszor elég darabos vagy feszes mozgásokat kapunk, de az egész önmagában bőven behúz és a műfajváltás ellenére elhiteti velünk, hogy ugyanott járunk. Érdekes kameraszögekkel operálnak, ámde a harci jelenetek nem túl grandiózusak, elég kevés embert mozgatnak egyszerre. Ha az ember látott már esetleg egy Vinland Sagát vagy hasonlót, ott sokkal jobban kitöltik a teret, itt kicsit olyan néha, mintha nem tudtak volna mit kezdeni a vászonnal. Ez kérdés, mennyiben köszönhető a háttérben zajló jogi és egyéb vitáknak, de néha azért ki tud rántani az élményből, főleg ha valaki animáció-függő. Az első rohani lovasroham ellenben például megintcsak hidegrázós, ahogy a mûmakok felbukkanása is, tehát bőven kárpótolnak a hiányosságokért. A karakterek külsőre pedig sokszor sokkal többet mondanak mint belsőre, tehát az anime mivoltára nem igen lehet panasz. Amit én személy szerint hiányoltam, azok a véres és egyéb jelenetek, még a nemrég szintén vetített My Hero Academiában is több volt ezekből, itt pedig egy háborúval állunk szemben. Olyan szempontból viszont megint csak hű alkotás, hogy Tolkiennél sem ezen van a fókusz.
VERDIKT
A Gyűrűk Ura – A rohírok háborúja egy egyedi, ám kiszámítható előzmény lett, mely cserébe azt adja amit ígért, s elmeséli Pörölykezű Helm legendáját. Konkrétan se sokkal többet, se kevesebbet nem ad annál, mint amit eddig is tudtunk róla, csak mesélni szeretne és sikeresen visszarepít Középföldére. Igazából bebizonyítja, hogy van helye az ilyen antológia-szerű elbeszéléseknek is, de karakterek terén üthetett volna akkorát is, mint maga Pörölykezű Helm.
Szólj hozzá!