Chris Sanders kétségkívül a családi filmek egyik mestere. Eszméletlen odaadással és ösztönös egyszerűséggel képes bevonni nézőit szívvel és lélekkel teli meséibe, melyekben rendre találkozhatunk valószínűtlen párosításokkal. Többek között neki köszönhetően szárnyalhattunk egy viking srác és egy éjfúria oldalán, s ő tanított meg egy generációt arra, hogy az ohana annyit jelent: család. Legújabb alkotása, A vad robot, Peter Brown itthon kevésbé ismert regényei nyomán jutott el a nagyvásznakig, s bizony magasan szárnyal, hogy könnyedén felvegye a versenyt az év animációs folytatásaival.
Vad történetünk egy zord szigetre repít, ahol egy nap különös idegen bukkan fel. Az állatok csak „a szörnyként” emlegetik a furcsa jövevényt, aki látszólag minden lehetséges módon igyekszik felforgatni életüket. A szörny azonban csupán programját követi, vagyis követné, ha nem épp egy olyan helyen zuhant volna le, ahol senki sem kér a segítségéből. Ő Rozzum 7134, röviden Roz (Lupita Nyong’o), egy családsegítő robot, aki ráadásul véletlenül a másik oldalra szenderít egy libacsaládot is, csakhogy öregbítse rossz hírnevét. Azonban a sors fintoraként egy kisliba életben marad, méghozzá egy vakarék. Testvérei és családja halálával olyan esély adatik neki, amit a kegyetlen természetben sosem kaphatott volna meg: felnőhet. Roz pedig végre talál egy célt, amit programozása szerint teljesíthet, de vajon elég ennyi hozzá?
A vad robot történetéről elsőre azt hihetnénk, hogy a természet és technológia örök ellentétét hozza el ismét, ám ezt a jól ismert témát teljesen más szemszögből közelíti meg. Sokkal inkább szól az anyaságról, s annak minden önzetlenségéről, ennek fényében egészen másképp találó címszereplőnk kiléte. Rozt az állatokkal szemben a néző egyből könnyen megkedvelheti, esetlen segítségnyújtási próbálkozásai során pedig megismerkedhetünk új világával. Ugyan arca tökéletesen kifejezéstelen, modelljének hatalmas szemei és végtagjai egyszerűen közvetítik, mi járhat épp a processzorában, miközben igyekszik értelmet adni mindannak amit maga körül tapasztal. Márpedig az élet körforgása és a természet mindenkihez kegyetlen, ez pedig hatványozottan igaz védencére nézve. A kezdetben számnévvel elnevezett feladatnak ugyanis nemcsak úsznia és ennie, de őszre repülnie is kellene, ehhez pedig Roznak olyan megoldásokhoz kell nyúlnia amik túlmutatnak programozásán. Ebben segítségére van a sziget számkivetettje, Stikli (Pedro Pascal) a róka, aki öncélúan ugyan, de része lesz formálódó családjuknak, s a feladat hamarosan nevet is kap: Derűcsőr (Kit Connor). Innen pedig a film túllép a szokásos emberi érzésekkel felrótt robot toposzon, s valami olyat nyújt, amit igazán ritkán sikerül egy mozinak.
Bár történetünk igen kiszámítható, éppen elég keretet ad a lényegnek, annak a lelki hullámvasútnak amit Roz és a néző is átél. A vad robot megannyi csapáson jár, mesél az anyaság mellett a felnőtté válásról, a magányról, a céltalanságról, az ösztön fontosságáról és épp arról, hogy hogyan lehet összehangolni azt a szívünkkel, amely sosem felejt. A három megálló leküzdése közül a legnagyobb hangsúly nyilván a repülésre terelődik, mely próbán átvitt értelemben valamikor minden szülő átsegíti gyermekét, a film pedig ügyesen ábrázolja ennek minden velejáróját. A bizonytalanság, fáradtság, odaadás és meg nem értettség közepette Roz felnő feladatához, olyan dolgokat gondol ki és érez amikről nem csak azt hiszi, lehetetlenek, de amikre elviekben nem is lehetne képes. A feladat legnehezebb része pedig nem is az út, hanem annak vége, mint azt ő is megtapasztalja. Ennek csúcspontja az év talán legszebb filmes pillanata lett, ám megvalósítás terén a vadság végig szinte lesétál a képernyőről.
Az érzelmek súlya nem csupán a nagyszerű színészi játékoknak köszönhetően koppan, hanem az animátorok eszméletlen munkájának hála, amit a könyvek ismerői külön meghálálhatnak. Bár Roz szigete kezdetben zord és szürke, ahogy haladunk előre annál színesebb és barátságosabb lesz, egyedül modern robotunk tér el e festményszerű világtól. Minél több idő telik el, annál inkább belesimul, hogy aztán a végső próbatételnél már egyként állhassanak ki a túlélésért. Mind a színpaletta, mind a stílus egy egészen egyedi közeget teremt, a sziget és lakói egy külön főszereplővé lépnek elő. Roz és Derűcsőr mellett Stiklit érdemes szemmel tartani, no nem csak azért, mert egy rókáról beszélhetünk, hanem mert karaktere egy olyan problémát hordoz aminél talán nincs is nehezebb a világon. Az ember szinte csak említésképp van jelen, emiatt azonban a fő konfliktus elég későn látogatja meg elvadult robotunkat, sőt talán nem is volt szükség eljövetelére. Persze a szigetlakók és Roz ekkor bizonyíthatnak igazán, ahogy a legnagyobb tanulság is ekkor ér célt, de mégis valahogy kizökkentő kissé. Mivel készül a folytatás, akár esetleg arra is hagyhatták volna ezt egy nagyobb probléma keretében, így viszont nem igazán látjuk értelmét trilógiává duzzasztani ezt az egyedi élményt.
A vad robot furcsasága, hogy ennyi mindent nagyjából száz percben hogyan képes menedzselni, valahogy mégis szárnyal, sőt minket is igyekszik erre tanítani. Az egészen kicsiknek talán néha túl vadnak is tűnhet, bár mesebeli a táj, az állatok nem énekelnek, nem alkotnak egy hatalmas szeretetgombócot, csupán teszik amit az ösztöneik szerint tenniük kell, s amit nem féltek ábrázolni sem, pontosan ezért is üt nagyobbat a film ott ahol kell. Ezekre a pillanatokra pedig csak rátesz Kris Bowers zeneszerző gyönyörű munkája, ami konkrétan valószínűleg dialógusok nélkül is teljesen elvihette volna az egészet.
VERDIKT
A vad robot egy egyszerű történet amit az érzelmi megközelítés repít a magasba, s mely nyersen mesél a természetről, többféle értelemben is. Idén mindenképpen a legemberibb animációs alkotás, holott hála az égnek egy szál sincs benne belőlünk.
Szólj hozzá!