A Life is Strange-sorozat (ha lehet annak nevezni, bármennyire is legyen inkonzisztens) egy olyan hiányt tölt be a jelenlegi piacon, amit manapság semmi más nem képes, vagy éppen nem akar. Míg az elmúlt évtizedekben, különösképpen a 2010-es évek elején, csak úgy tobzódtunk a kicsit sablonos, kicsit valóságtól elrugaszkodott, mégis végtelenül megnyugtató filmekben, játékokban, könyvekben, stb., addig mára szinte teljesen kihalt ez a fajta történetmesélési mód. Műfajnak nem igazán lehet nevezni, talán a “young adult” kifejezés illik rá a legjobban – kiváltképp a legújabb részre. A Life is Strange ugyanis első pillantásra hozza mindazt, ami miatt megszerettük a korábbi szezonokat. És most mindennek a tetejébe egy régi karaktert is visszahoztak, ami méginkább segít abban, hogy érzelmileg is kötődjünk az új epizódokhoz.
Az első részből megismert Max Caulfielddel már egyetemi rezidensként találkozunk újra. A kései húszas éveiben járó lány utazgatásai és a saját maga által “freelance pokolnak” leírt kisebb kitérő után a Caledon egyetemen tengeti életét – randik, barátok, fotográfia, miegymás. Azonban Max még mindig egy régi traumán igyekszik túltenni magát. Barátja, Chloe elvesztése és az Arcadia Bay-beli események még mindig kísértik a lányt, aki szeretné azt is elfelejteni, hogy valaha bármilyen természetfeletti erőkkel bírt. Azonban a történet elején egy titokzatos bűntény arra kényszeríti Max-et, hogy a múltjával is megbarátkozzon, ha helyre akarja hozni az életét és megoldani a központi rejtélyt.
A szezon első epizódjában a talán legszembetűnőbb változás a korábbiakhoz képest a hatalmas vizuális előrelépés. Már a legutóbbi rész, a Life is Strange: True Colors is látványosabb volt, mint az elődök, a Double Exposure viszont egészen magas szinte emeli a képi világot. Gyönyörű, hangulatos téli pályákon barangolunk. Mesébe illő, Szívek Szállodáját megidéző egyetemi campus, barátságos bárok, és még megannyi más hely szolgál majd alapul kalandunknak. Mindezt a fejlesztők igazán filmes világítással és beállításokkal igyekeztek prezentálni, ami eddig nem feltétlenül volt jellemző a szériára. Ezen túl még a karakterek megformálására is rengeteg energiát fordítottak, azonban a legtöbb időt egyértelműen Max-re fordították. A főszereplő a többiekkel egyetemben megtartja kissé rajzfilmes beütését, mégis sokkal kidolgozottabb, részletesebb és plasztikusabb karaktert kapunk ezúttal. A többiek modellje valamelyest elmarad Max-től, és itt-ott felemásnak hatnak, viszont a korábbi részekkel összehasonlítva itt is érezhető a plusz.
Ezen kívül talán elmondhatjuk, minden rosszindulat nélkül, hogy minden maradt a régiben. A történetvezetés továbbra is a már jól megismert mederben halad. Adott egy alaphelyzet, hamar felfestenek pár nem túlzottan bonyolult, mégis szívmelengető karaktert. A főszereplővel itt már könnyű dolgunk van, hiszen az előzőek miatt alapvetően ragaszkodunk hozzá. Max láthatóan nem találta meg a helyét a múltbéli események óta. Sodródik, sem magán, sem professzionális életében nem találta meg az egyensúlyt, nem sikerült jobban megértenie azt, hogy ki is ő. Ide-oda tengődik, közeli barátaira támaszkodik, de valahogy semerre sem halad. A kezdeti események kizökkentik a tehetetlenségéből, és arra sarkallják, hogy az erejét használva kicsit jobb, érthetőbb irányba terelje saját életét is.
A Max-et körülvevő közegben a mellékszereplők jóval egyszerűbbek, mint ő maga. Kicsit mindannyian eszközök arra, hogy Max jellemfejlődését elmeséljék. Azonban ezen nem érdemes meglepődni, ugyanis a Life is Strange mindig is erről szólt – kellemes, szívmelengető történetek, melyek segítségével úgy érezhetjük magunkat, mintha mi is a játékbeli karakterek barátai lennénk, bennünket is magával ragad a központi történet, ami nem túlzottan bonyolult, nem rendelkezik feltétlenül rétegzett jelentéstartalommal, mégis elég ahhoz, hogy beszippantson bennünket. Ebben segít az is, hogy minden részben egy kis természetfelettivel spékelik meg a végeredményt, ami ezúttal is izgalmasan hangzik. Max ezúttal egy parallel univerzum segítségével tud majd a bűntény után “nyomozni” ami rengeteg lehetőséggel kecsegtet játékmenet szempontjából. Egyelőre azonban úgy érezzük, hogy nincs egy Chloe-hoz hasonló, ikonikus mellékszereplő, de ez természetesen még változhat.
A játékmenet nagyjából maradt ugyanaz. Nagy, szép és részletes pályákon barangolunk, különféle tárgyakkal lépünk interakcióba, beszélgetünk és döntéseket hozunk (melyeknek súlya van a későbbiekre nézve), és sokszor a telefonunkat bújjuk üzenetek és háttértörténet után kutatva. Emellett visszatér Max fotózó funkciója, amit a játék itt is több esetben használ mint történetmesélési eszközt. A program fő funkciója azonban az interaktív történetmesélés, semmint a túlzottan mély bevonása a játékosnak, és ezzel nincs is semmi baj. A fejetlen, értelmetlen fejlődés helyett inkább arra koncentráltak, ami működik – egy kicsit továbbfejlesztett, mégis klasszikus, modern point and click kaland.
VERDIKT
Az alapján, amit eddig láttunk a játékból, a már megszokott vár ránk a Life is Strange legújabb szezonját megvásárolva – mindez a lehető legjobb értelemben. Ez a széria ugyanis erről szól. Egy kis intrika, szerethető karakterek, barátságos, hívogató környezetek, izgalmas történet, könnyen elérhető és megszokható játékmenet – és nem is kell több. Ezért térünk hozzá vissza újra és újra, mint egy régi baráthoz, akit még a gimiből ismerünk. Nosztalgia, régi sztorik megismétlése, és az a kellemes, barátságos érzés.
Szólj hozzá!