Immár 38 éve nem járt világszerte Transformers-animációs film a mozikban, a Transformers Egy azonban könnyen bizonyítja, hogy nem csak az élőszereplős alkotásoké a világ (kár, hogy ezt egyáltalán bizonygatnia kell). A franchise gyökerei animációs alapokon nyugszanak, sőt az elmúlt negyven évben alig volt üresjárat az animációs szériák között, melyek szinte mindegyikében elmesélték már Optimusz és Megatron eredettörténetét. Azok, akik azonban ilyesmikkel nem élnek, most nagyvásznon bizonyosodhatnak meg róla, hogy a Transformers-franchise-ban még mindig több van, mint az elsőre látszik.
Figyelem! A cikkben SPOILER olvasható.
Indulás…Hangosabban!
Optimusz fővezér és Megatron nagyúr…pontosabban Orion Pax (Chris Hemsworth) és D-16 (Brian Tyree Henry), két egyszerű bányász Kibertron alsó szintjeiről, akikben egymáson kívül az égvilágon senki még a szikráját sem látja a lehetőségeknek. Magnélküli, vagyis átváltozni képtelen robotokként robotolnak az életet jelentő energonért, mely elapadt a fővezérek, s az Irányítás Mátrixának eltűnése óta. Őrszem fővezér (Jon Hamm) ugyan mindent megtesz a megtalálásukért, ám már ötven ciklus óta nem járt sikerrel, Orionnak pedig egyetlen vágya bizonyítani neki és minden kibertroninak, magával rántva a bajba barátját lehetőleg az összes adandó alkalommal. Bár D igyekszik kihúzni őt a csávákból végül a bolygó elfelejtett szintjein találják magukat, ahol a sötétségben végre felcsillan a remény. Az egyik fővezér, Alpha Trion (Laurence Fishburne) segélykérő üzenete nyomán tiltott kalandra indulnak a bolygó felszínére, ahol megannyi titokkal és árulással szembesülnek, melyek két merőben ellentétes útra terelik őket.
A Transformers Egy alapötlete megannyi történetből és érából merít, mégis valahogy frissnek hat az élmény, még sokat látott rajongóként is. A Kibertron végre él és lélegzik, az Egy pedig végre sokkal közelebb hozza mindazt, amiért oly régóta harcolnak hőseink. A film első harmada konkrétan a bolygó bemutatásáért felel, s bizony nem hazudtak a készítők, mikor előzetesen kiemelték ennek fontosságát. Bár Orionék látszólag csak cseberből vödörbe keverednek bizonyítási vágyuk vonalán, közben minden állomás hozzásegíti a nézőt egy kicsit a kibertroni élet és történelem megismeréséhez. Primus és a Tizenhármak legendája végre méltó időt és helyet kapott, ahogy a bolygó állandó változása és az átalakulás képessége is ügyesen egybezár, s bár tényleg egymást érik az akciószekvenciák, igen nehéz beleunni ezekbe az Iaconnal a háttérben. Talán az Iacon 5000 verseny az, aminek szentelhettek volna több időt, vagy akár arra húzhatták volna fel mindezt a bemutatást, de a különböző helyzeteknek hála sokkal jobban kiérződik a két főszereplőnk közti különbség, fájdalmasan vetítve előre az elkerülhetetlent.
Bár az Egy kettejük eredettörténeteként funkcionál, s ennek az ígéretnek teljes mértékben eleget is tesz, egyértelműen D-16, vagyis Megatron viszi a hátán a filmet. Igaz nem lett sem quintessonok által teremtett fegyver, sem szabadságot hangoztató gladiátor, az, hogy egy helyzetből indulnak Optimusszal csak még jobban élezi alaptulajdonságaikat. D ugyan rendre kiáll optimista barátja őrültségei mellett, egyértelműen csupán lojalitásból teszi, s nem önmagáért. Ő a sokkal földhözragadtabb, szabálykövetőbb, aki sosem jut előre pont azért, mert kiáll amellett akit a testvérének tart, míg az látszólag nemigen gondol a következményekre, s mindig csakis a nagyobb jót látja maga előtt. D-ben az elejétől érezni a frusztráltságot, melynek ritkán hangot is ad, de azért azt ő is érzi, hogy többet szánt neki a sors, amikor pedig az egész addigi életükről kiderül, hogy hazugság, tényleg kezébe veszi az irányítást. Onnan pedig tényleg nagyúrhoz méltóan dominálja a cselekményt és az érzelmeket, utóbbi pedig az egészet éltető szikra. Mindkettejük legnagyobb erősségei és gyengeségei tehát maradtak, csupán az alap lett kicsit más, de sikerült belőle felépíteni a jól ismert legendákat. Orion ugyan talán kissé túl kezdeményező és beszédes lett korábbi verzióihoz képest, de ez igazából a filmet önmagában tekintve nem áll rosszul neki, csupán sokszor olyan mintha Chris Hemsworth-t és nem Oriont kapnánk.
Mi mind, együtt!
Ugyan elvileg négy fő karakterünk van, Bee (Keegan-Michael Key) és Elita (Scarlett Johansson) támogató szerepkörbe szorultak, utóbbi viszont legalább ténylegesen belefolyik Orion karakterfejlődésébe, s még a romantikus szikrát is meghagyták, sőt talán még ő hasonlít legjobban minden eddigi, köztük a G1-es verziójára. Bee egyértelműen a gyerekek miatt funkcionál egyáltalán, töménytelen módon ontja magából a poénokat, köztük egysorosokat, kétperceseket, késkezeket, na és persze nagyon BARESZOTRON, ahogy azt szintén nem felejti el hangoztatni sem. Sajnos szoros, szinte apa-fia kapcsolatuk a jövőbeli Optimusszal itt semmiben sem nyilvánul meg, nagyon másféle se, ami azért csalódást keltő, hiszen ők mindig közösen képviselik a lelket a franchise-ban. Rajtuk kívül Őrszem fővezér kapja az idő nagy részét, aki újfent árulóként tetszeleg, ekkora gyakorlattal cserébe legalább hihetően. Aki a Bay-féle harmadik filmben kegyetlennek találta, az most is hasonlónak örvendhet, pribékje szerepére pedig Airachnid (Vanessa Liguori) kiváló választás volt. Alpha Trion mozis debütálása sem hagy kívánni valót, rajta kívül még Üstökös (Steve Buscemi) szerencsére kapott egy kisebb, de hatásos szerepet D-16 átalakulásában, viszont a többiek, mint Sokkoló vagy Fülelő tényleg csak jelen vannak. Előbbi logikára épülő személyisége is eltűnt, ami rajongóknak fájó pont lehet, persze könnyen lehet, hogy csak zárlatot kapott Bee létezésétől.
Az Egy viszont tényleg csupán a két ikon eredetét meséli el, tehát Álcákról és Autobotokról igencsak a végén beszélhetünk, háborúról is alig. Ennek megfelelően a két frakcióról nem sokat kapunk, a megalakulásukat sem magyarázzák túl, sőt mindenki várja meg ennek kapcsán a stáblista végét, ahova ezúttal egy olyan jelenet került, aminek egyértelműen a filmben lenne a helye. Azért ezekből egyértelműen mutathattak volna jóval többet is, a két frakció születésének legalább olyan fajsúlyúnak kellett volna lennie mint a legendákénak. Orion és D-16 átalakulása viszont annál merészebb, az egyik legszebb jelenetben áll össze a Transformers történetében, amihez Brian Tyler eszméletlen muzsikát szolgáltat. A zeneszerző ráadásul az egész cselekmény alatt nem csak a filmek zenei motívumait, de megannyi szériáét is hangsúlyozza (Prime sorozat rajongók külön örülhetnek), nosztalgiát és egységet ébresztve a nézőkben, de azért még egy The Touch elférhetett volna, ahogy a stáblistán is egyszerű felsorolás helyett kaphatott volna egy kis montázst az elmúlt negyven év. Az Egy azonban érezhetően azért igyekszik önmaga lenni a rengeteg eredetsztori között, mesél az összefogásról, az önmagunkba vetett hitről, s figyelmeztet, hogy néhány átalakulás bizony visszafordíthatatlan. Megatron értelmezése is teljesen helytálló, a módszereiben sem feltétlenül lehetne belekötni egy pontig, s szerencsére a készítők nem is akarták jelentéktelenné tenni érzéseit. A film vége ugyan nagyon hirtelennek hat, mindez csupán a kezdet, hisz tudjuk, hogy megannyi átalakulás vár még mindannyiukra, minden értelemben.
VERDIKT
A Transformers Egy egy szórakoztató és franchise-hű eredettörténet lett, melyben sokkal több van, mint amit az első előzetesek sugalltak. Nosztalgikus, de mégsem elégedett meg csupán ennyivel, önmagában is kiérdemli helyét a remek animációs filmek palettáján. S ugyan Optimusz és Megatron még csak az utazásuk elején járnak, mindegyikük BARESZOTRON, akárcsak a legújabb Transformers-film!
Szólj hozzá!