A remake-ek, remasterek korszakát éljük, de ha már ez van és ezt kell elfogadni, vigasztalásul legalább olyan kiváló címek újrázásai érkeznek, mint a Dead Rising Deluxe Remaster, vagy most az Until Dawn. A Supermassive Games 2015-ös alkotása mai napig talán a csúcsművük, mely sikerét a gyakori próbálkozás ellenére sem sikerült megismételni. Ezt a Sony-nál is látták, így bölcsen elővették újra a mesterművet, hogy a már kicsit öregedő, darabos játékot felrázzák, új köntöst adjanak rá, és itt-ott befoltozva újfent piacra dobják. A végeredmény, mint szinte minden ilyen remaster/remake esetében, valamilyen szinten felemás, viszont a mérleg nyele mindenképp a pozitív irányba dől el!
Akinek be kell még mutatni, hogy miért volt annak idején a játék annyira sikeres, az most olvasson: a Supermassive csapata összegyűjtötte az összes, 80-as, 90-es évekbeli tini horror klisét (szexmániás tinik, kések, belezés, természetfeletti lények, fordulatok), összegyúrta azt egy elégségesen semleges masszává, beoltotta egy point and click szerű kalandba, majd szabadjára engedett bennünket, a játékosokat, hogy ezúttal mi döntsük el, mi lesz a karakterek sorsa.
Bizony, aki eddig mindig csak a kanapéról irányította a horrorfilmek szereplőit a “ne menj oda”, vagy “ezt én máshogy csinálnám” címszavakkal, az most kezébe veheti az irányítást, és megmutathatja, vajon tanácsai tényleg annyira hasznosak, mint amilyennek azt mindig is gondolta. Talán ez volt az Until Dawn legnagyobb erőssége: bizonyos pontokon döntéseket kell hoznunk. Sokszor jelentéktelennek tűnőket, máskor fajsúlyosokat, de ahogy már a legelején felkészítenek minket a fejlesztők a pillangóhatás definíciójának tüzetes magyarázásával, a döntéseinknek tényleg messzemenő következményei vannak. Attól függően, mit választunk, és persze hogy milyen gyorsan tudjuk nyomkodni a QT eventek alatt a gombokat, a szereplők vagy túlélnek, vagy elhaláloznak a történet bizonyos pontjain. Senki sincs biztonságban, a döntéseink súlya nem csak látszólagos, és akárhányszor is játsszuk újra a 6-8 órás kampányt, mindig más, akár merőben új történet bontakozhat ki előttünk.
Bár a játék valamilyen szinten kötött pályán halad, ez a fajta okosan, izgalmasan tálalt interaktivitás volt az, ami örökzölddé tette a Sony klasszikusát, és ami miatt most úgy igazán érdemes volt elővenni. A végeredmény valahol a remake és a remaster közé esik: sok esetben nagyobb változásokon esett át a game, más szempontokból viszont épphogy csak ráncfelvarrás történt. Az egész program át lett ültetve az Unreal Engine 5.0 motorra, és minden átvezető és karakter, valamint környezet hozzá lett igazítva az engine képességeihez. Meg kell hagyni, szemkápráztató lett a látvány. Nem sok játék kecsegtet még a generáció elején beígért 5.0-ás grafikával, de az Until Dawn egy olyan program lett, amivel nyugodtan lehet demózni a PS5-öt (vagy akár a hamarosan érkező Pro modellt).
Meglepő viszont, hogy a játékra ezúttal nem jellemző a Sony-tól már megszokott polírozott élmény. Ezúttal nem kapunk lehetőséget arra, hogy a képfrissítést vagy a grafikát részesítsük előnyben, azonban ez sokszor az élmény kárára válik: a játék sokszor be-be szaggat, visszaesik a képfrissítés, és grafikai szempontból is feltűnik pár furcsa bug, vagy anomália. Ez utóbbi nem túlzottan gyakori, viszont egy kicsit stabilabb teljesítménynek azért jobban örültünk volna, pláne egy remaster esetében. Belerondít még az összképbe egy-egy furcsán elnagyolt karaktermodell (Mike karaktere különösképpen viaszosra sikerült), s bár szerencsére ez nem jellemző a játék egészére, annál jobban kitűnik az amúgy elképesztő látványorgia közepette.
Grafikai újításokon túl kaptunk még sok, quality of life frissítést is. Az átvezetőket újravágták és az új motorhoz igazították őket. Kapunk új jeleneteket, helyszíneket és interakciókat, amik elmélyítik a történetet, és helyenként frissítették a játék zenéjét is. Talán a legnagyobb újítás a manapság már megszokott, váll feletti kameranézet, amivel sokszor kicsit szabadabban járhatunk be egy-egy területet. Viszont ezek az újítások sem konzisztensek: van, ahol váll feletti kamerát kapunk, máshol viszont maradt a régi fix, és nem mindig egyértelmű, hogy mi okból. Az új zeneszámok bár működnek, a régiek is nagyon jók voltak, és a licenszek lejártán túl nem teljesen érthető, mi szükség volt a cserére. Összességében ezek sem rontanak az összképen, a játékot sikeresen hozták az új évtizedbe – viszont míg helyenként egy-egy újítás öncélúnak érződik, máshol hiányérzetünk marad.
VERDIKT
Az Until Dawn remake/remaster egy kiváló újrázása egy sokak által szeretett klasszikusnak. Aki most először indul neki a kalandnak, annak tuti, hogy ezt a verziót kell választania. A veteránok pedig, ha képesek túltenni magukat a hiányosságokon, akkor kedvencüket egy tényleg elképesztően fényes, új csomagolásban élvezhetik. Hogy ez a már bejelentett élőszereplős verziót, vagy egy esetleges folytatást hivatott felvezetni, az egyelőre még nem tiszta. Az viszont biztos, hogy ha bepróbáljuk ezt az új verziót, biztos nem fogjuk megbánni.
Szólj hozzá!