Még 2021-ben jelent meg a Star Trek: Protostar (Star Trek: Prodigy), egy kifejezetten családokat célzó Star Trek-széria, húsz epizódot számláló első évaddal. Bár igen pozitív kritikákat és elismeréseket kapott, a Paramount+ felületéről 2023 elején váratlanul eltávolították, majd hivatalosan is bejelentették, hogy kaszát kapott. A rajongók nyomásának hála azonban a Netflix ezt is felkarolta, s tavaly előbb az első évad vált elérhetővé a streamingen, majd kiderült, esélyt adnak az amúgy kész második évad további húsz epizódjának is. Itthon a Skyshowtime kínálatában nézhetőek az új részek, s bizony megéri tenni velük egy próbát leendő és veterán rajongóknak is.
Figyelem! A cikk spoilereket tartalmaz a cselekménnyel kapcsolatban!
Nem is olyan régen néhány fiatal egy elhagyatott Csillagflotta-hajóra bukkant egy távoli börtönkolónián, s ezzel kezdetét vette hosszú idő után az első animációs Star Trek-széria. A Protostar pedig megmutatta, miben is rejlik a Flotta igazi ereje. Nem csupán reményt és lehetőségeket nyújtott hat teljesen más hátterű elveszett idegennek, de össze is kovácsolta őket egy időn és téren át haladó cél érdekében. Dal (Brett Gray), Gwyndala (Ella Purnell), Rok (Rylee Alazraqui), Zero (Angus Imrie), Murf (Dee Bradley Baker) és Jankom (Jason Mantzoukas) hihetetlen kalandokon át, a Janeway hologram segítségével igyekeztek bebizonyítani, hogy méltó kadétok lehetnének, még akkor is mikor úgy tűnt, hogy az univerzum nem ezt az utat jelölte ki számukra. Tette ezt mindegyikük a saját múltját cipelve, s leginkább ebben rejlett az első évad ereje. A Protostar karakterei könnyen szerethetőek, mulatságosak, esendőek és meglepően mindegyiküknél sikerült eltalálni a rájuk szánt időt, persze ebből Dal, Gwyndala és Janeway kapták a legtöbbet. Sok rajongó kételkedve fogatta Kate Mulgrew visszatérését, sőt az egész szériát a Voyager gyenge lehúzásának vélte, ám az évad előrehaladtával a Protostar bizonyított. Megkapó főellenségként a Jósló, s pribékje Drednok, illetve a Vau N’Akat tartotta össze a különböző szálakat, míg végül az ifjoncok célt értek, s cserébe a Flotta megmentéséért, kadétokká válhattak. Gwyndala ugyebár külön utakra indult népe érdekében, ahogy a Protostar eredeti kapitánya, Chakotay (Robert Beltran) holléte is egy izgalmasnak ígérkező nyitva hagyott kérdés maradt, de mit tudott mindezekkel kezdeni a második etap?
Dalék története különösebb időugrás nélkül veszi fel a fonalat. Mialatt Gwyndala a Solum felé szeli az űrt, úgy tűnik, hogy barátai mind megtalálták helyüket az Akadémián belül. Rok xenobiológusnak készül, Jankom továbbra is a műszaki részlegen bontakozik ki, sőt még némi jómodort is magára szedett, Zero különös érzéseket táplál egy vulkáni lány felé (Michaela Dietz), Murf pedig a szimulációkban bizonyít, míg Dal…nos ő az, aki nem találja a helyét. Pontosabban korlátozva érzi magát mindazok után, hogy egy saját hajó kapitánya lehetett, holott ezidáig minden álma a Flotta körül forgott. Barátaival sem találja a közös hangot, a tanulásra sem tud koncentrálni, sőt már az is megfordul a fejében, hogy mégsem való kadétnak. Nagyjából az egyetlen, amiben még biztos, azok a Gwyndalához fűződő érzései, a lány viszont messze jár. Érdekes módon azonban ezt a szálat nem feszegetik sokáig, s azon kívül, hogy Dal tettrevágyásával beindítja az események láncolatát, őt gyorsan mellőzik is (már az eddigiekhez képest), ami érdekes döntés, tekintve, hogy mégiscsak ő van kikiáltva főszereplőnek. Ezúttal Gwyndala és Zero kerülnek előtérbe, Jankom és Rok is jut viszonylagos térhez, bár ezek inkább magukat a megoldásokat jelentik adott problémákra, s nem különösebben saját történetívek. Murf és az új csapattag Maj’el (aki egyébként a Star Trek atyjának, Gene Roddenberry feleségének, Majel Barrett-Roddenberrynek megtestesülése) viszont konkrétumokban még ennél is kevesebbet tesznek hozzá az egészhez, ennek ellenére utóbbi vulkáni lévén igencsak szórakoztató nézőpontot képvisel. Ő és Zero, akárcsak Dal és Gwyndala vagy Jane és Chakotay, a széria lelkei, s bár egyenként ezúttal mint írtuk talán háttérbe kerültek, közösen annál tovább merészkedtek. Persze egyébként mindenkinek jut a nagy pillanatokból, de az előzményektől sajnos elmaradnak a karakterek önálló meséi. Valahol ez érthető, hiszen az első évad alapozott, megismertetett a gyerekekkel, nagyjából mindenki egyformán érvényesült a kis csapaton belül és ennyi szereplőt sem mozgattak, most viszont a központi szál sokkal hangsúlyosabb, s bár ennek sokan örülhetnek, valahol számomra az apró szálak megnyirbálásával kicsit vesztett bájából a széria. Bár a történet kitágult, kadétjaink ennek ellenére is olyan témákkal birkóznak, amik mindenki számára univerzálisak, így továbbra is könnyen lehet velük azonosulni, a Protostar pedig rajtuk keresztül egy közös nyelven mesél, minden korosztálynak.
A gyerekszereplők mellett ezúttal sokkal hangsúlyosabb a Voyager-A legénysége is. Immár a hús-vér Janeway egyengeti útjukat, aki ugyan a régi trekkesek behúzására van jelen, mégis megtalálja a saját hangját, de mellette sok játékidőt hagytak Chakotay számára is. Előzetesen úgy tűnt, hogy az évad a férfi megtalálása és a Solum körül forog majd, ám mindez csak részben lett igaz. Előbbin ugyanis elég hamar túlesünk, s a kapitány is csatlakozik népes szereplőgárdánkhoz, onnantól pedig olyan mintha mindig is velünk lett volna, ráadásul Jane-nel minden jelenetük aranyat ér. A Voyager-nézők is valószínűleg elégedettek lesznek, akár barátként, akár egy párként tekintenek rájuk. Már az első évadban is egyértelmű volt, hogy az alkotók a szériával úgy szeretnék összekötni a generációkat, hogy tiszteletet mutatnak elődeik felé. Ez itt hatványozottan kidomborodik, a hangsúly immár teljesen megoszlik a két oldalon, s a visszatérő hősök egy cseppet sem változtak. A híres legénység többi tagja közül a Doktor (Robert Picardo) is be-beköszön, üde humort csempészve a játékidőbe, míg Tysess és a többiek igyekeznek megmagyarázni mindazt ami történik. Erre pedig bőven szükség is van, ugyanis az évad témája a keresés helyett az időutazás lett, kizárólagosan. Pontosabban ebből kapunk idő, tér, téridő, kvantum és egyéb variációkat, míg végül már meg sem lepődünk, hogy az egyik részben egy lift minden emelete másik valóságba vezet. Veszélyes dolog időutazásra felhúzni egy egész történetet, hiszen ezek többsége előbb utóbb saját csapdájába végzi, vannak akiket ezek nem különösebben zavarnak, s vannak akiket az őrületbe kergetnek már egy ilyennel is, ám a Star Treknek ez csupán egy visszaköszönő, ismerős eleme. Igaz, talán még sosem kaptuk ilyen tömény mennyiségben, így akiknek ez nem annyira kenyere, azok hamar ráunhatnak a sokszor ismétlődő vagy épp kusza eseményekre, melyekkel látszólag nem nagyon haladunk előre.
Az évad nagy nyertese mindenképp Gwyndala, akinek története továbbra is a sorozat legerősebb oldala, s egyben mozgatórugója. A lány ugyan eredetileg azért keresné fel népét, hogy megakadályozza a polgárháborút és vele a pusztulásukat, ám mindez sokkal komplikáltabbá válik, mikor Acencia (Jameela Jamil) újfent felbukkan, sőt édesapja is, igaz a sokkal fiatalabb verziója. Mindennek tetejébe az idősíkok között is ragad, s az idő nem csupán barátait, de az apját is próbára teszi. A Jóslót (John Noble) az első évad központi gonoszaként ismertük meg, itt azonban szinte egy másik karaktert kapunk az időugrásoknak hála, ennek viszont az az ára, hogy a sorozat elvesztette a főgonoszát, s sajnos nem is igazán tudja pótolni. Acencia ugyan próbálkozik, az időt saját javára fordítva pusztítaná el a Flottát, s hajtaná igába a galaxist, ám nem tudja felvenni a versenyt elődjével, pedig még ő sem bontakozott ki igazán. Drednok és a Jósló kvázi hiánya talán az évad legnagyobb problémája, karaktereik hatalmas potenciállal bírtak és bírnak, ám sikerült zsákutcába vinni őket úgy, hogy csupán tátongó űrt hagytak maguk után. Hihetetlen, hogy két ilyen meglehetősen hangsúlyosra sikerült, nem is feltétlenül anti karaktert, akikekkel egyértelműen hosszú távra terveztek, hogyan tudtak végül ennyire cserbenhagyni, ráadásul nem behatároltabb játékidejű filmről, hanem sorozatról beszélünk. Önmagában ugyan a történetükkel semmi probléma nem lenne, ám az olyan léptékű, és mégis valahogy olyan kevés, hogy nehéz lesz elfelejteni vagy épp elnézni felette, ha tényleg ennyi volt számukra. Ellenben a Solum kultúrája és világa egy az egyben telitalálat lett, a széria pedig ezzel a világépítésben is jeleskedik. Persze számos részét kifejthetnék még, például a Drednok-féle robotok eredetét, amik úgy tűnik nem is csupán csak ahhoz a pár időutazóhoz csatlakoztak, akik a bolygó megmentésére indultak, hanem a társadalom szerves segítői.
Minden más téren az évad szerencsére szinten tartotta magát, a humor oldala az ami talán háttérbe szorult az eddigiekhez képest, maga az egész atmoszféra is komolyabbá vált, ennek ellenére az első évad a Jóslóval mégis fenyegetőbbnek hatott. A Protostar és a gyerekek kalandja is személyesebb volt bizonyos szempontból, most egy távolabbi és tágabb nézőpontot kapunk, cserébe sokkal több okfejtést, ami viszont a fiatalabb korosztálynak nem lehet valami szórakoztató. A sok magyarázat mellett viszont nem érdemes túlgondolni az időutazós vonalat, érdemesebb elengedni és csak élvezni az új Trek-szériák egyik legjobbikát. Ezúttal nincsenek fillerek (bár ez a kifejezés nem feltétlenül szerencsés, hiszen az önálló kalandok nem feltétlenül mindig irrelevánsak), a cselekmény feszített és végig behúz, mindezt pedig igényesen kivitelezett, egyedi animációval adják át. Kikacsintásokból és érzelmes pillanatokból sincs hiány, ahogy star trekkes megoldásokból sem, például ki gondolta volna, hogy egy bálna segíthet a kvantumfizikában. A végére visszatérünk a gyökerekhez is, és az utolsó, meglehetősen érzelmes rész felvonultatja mindazt amit szerettünk az első évadban. A két etap ugyan végülis egy teljes történetet is alkothat, ám kár lenne, ha búcsúzni kéne Daléktól, mégis egyelőre semmi hír egy esetleges harmadik évadról. Igaz, más-más oldalról erősek, mindkét évadot átjárja a franchise iránti odaadás, a széria tökéletes pont arra, amire kitalálták, hogy kineveljen egy új generációt, sőt azt is el tudnánk képzelni, hogy egészen felnőtt korukig követhessük az ifjoncokat. Ez esetben a Protostar lehetne a Star Treknek az, ami a Star Warsnak A klónok háborúja.
VERDIKT
A Protostar ezúttal szélesebb utat jár be téren és időn át, Dalékkal viszont még tovább is repülnénk. A széria ugyan elvesztette főgonoszát, de továbbra is ékesen prezentálja a Csillagflotta elsődleges alapelvét, a gyerekeknek viszont pont arra lenne szüksége, amiből végleg kifogytak: időre. Bizonyosan meghálálnák!
Szólj hozzá!