Guillermo del Toro rendező nagyon magasra tette a mércét a A víz érintése című új fantazijával.
Guillermo del Toro legutóbbi filmjei nem hozták azt a színvonalat, amit a rendezőtől megszokhattunk karrierje kezdetén. Az ugyan igaz, hogy A faun labirintusával egy olyan mércét állított fel, amit bárkinek nehéz lenne megugrani, mégis volt egy olyan érzésünk, hogy del Toro nem azért nem készít igazán kiemelkedő filmeket, mert nem tud, vagy nem akar, hanem azért, mert valami, vagy valaki(k) visszafogjak. A Hellboy filmek nézhetőek, és túlcsordulnak a rendező fantáziájától, de mégsem túlzottan kiemelkedőek. A Tűzgyűrűt élveztük, sokaknak klasszikussá is vált hamar, azonban mégsem tudtuk annyira élvezni, mint azt szerettük volna a film megannyi hibája miatt. A Crimson Peak valamennyire visszatért ahhoz a del Torohoz, akit szerettünk, azonban ott is csak úgy érezhettük, hogy a rendező csak centikre volt egy újabb mesterműtől.
A probléma abban rejlik, hogy del Torot egy olyan formán igyekeztek átnyomni, amibe ő nem illik bele. Hiába akarta ugyanis megcsinálni a Tűzgyűrűt, mégiscsak egy stúdió filmről van szó. A Crimson Peak akármennyire is volt az ő súlycsoportjában és ízlésének megfelelő, a sztárok és a film túlzottan nagy léptéke lehúzta annak különlegességét, maradandóságát. Mindennek teljesen ellenkezője igaz a A víz érintésere, mely szinte minden hírverés nélkül, alacsony költségvetéssel és nagyobb nevek nélkül készült, ezáltal del Toro egyik legjobb műve lett, és büszkén állhat A faun labirintusa és az Ördöggerinc című mesterművek mellett.
A film egy szerelem történetet meséli el. A hidegháborús Amerikában, 1963-ban, egy titkos, kormányzat által működtetett laboratóriumban tengeti életét Elisa, aki teljesen magányosan, külvilágtól elvágva dolgozik. Élete azonban teljesen megváltozik, amikor kolléganőjével felfedeznek egy titkos kísérletet. A film történetéről, vagy körülményeiről ennyit éppen elég elmondani, ugyanis ezt mindenkinek a saját szemével kell megtapasztalnia, vagy ha pontosabb akarok lenni, akkor a saját szívével kell éreznie, akármennyire is hangzik csöpögősnek ez a kifejezés. Del Toro ugyanis visszatért korai önmagához, és egy csupa szív, csupa varázslat filmet készített, mely lelkünk legmélyén lakó filmrajongóhoz beszél egy olyan nyelven, amelyen manapság mar csak nagyon kevesen képesek.
Del Toro egyszerre keveri a romantikát, a varázslatosságot és a félelmetességet egy olyan koktélban, amire A faun labirintusa óta nem volt képes. A film egy valódi gótikus klasszikus, mely képes régimódi maradni, miközben teljesen újraértelmezi a szerelmes film lényeget. A film legegyértelműbb adaléka a rendező szíve, melyet del Toro mindenféle visszatartás nélkül adagolt mozijába, ezáltal egy olyan filmet kerekítve, mely nem csak a művész évtizedes tapasztalatát és rátermettséget bizonyítja, hanem szeretetét és elhivatottságát is a filmművészet iránt. Egy olyan film a A víz érintése, melynek nézése közben elfelejtjük, hogy filmet nézünk, és teljesen átadjuk magunkat az élménynek. Kijönni belőle olyan, mint mikor a fejünket kirántva a víz alól eszmélünk rá, hogy visszatértünk a valóságba, az élményt párhuzamba állítva a film tematikájával. Mindezek mellett varázslatosan néz ki: minden díszlet, minden trükk, minden pillantás és minden színész a helyén van, már-már hibátlanná téve az alkotást.
A víz érintése hazai bemutatója 2018. február 22-én lesz, a filmet a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
VÉGSZÓ
A víz érintése egy valódi, ízig-vérig elhivatott művész munkája, melyen érződik annak szabadsága. Del Toronak nincs szüksége nagy költségvetésre, blokcbusterekre, vagy éppen nagy nevekre. Csak szabadjára kell engednie a fantáziáját, és így olyan alkotásokkal gazdagodunk majd, mint A faun labirintusa, vagy éppen a A víz érintése. Az év egyik legjobb filmje, magasan.
Szólj hozzá!