a
FőoldalBRÉKINGKRITIKA: Három óriásplakát Ebbing határában

KRITIKA: Három óriásplakát Ebbing határában

Megérkezett Martin McDonagh filmje, melyet a tavalyi év egyik nagy, kiemelkedő alkotásaként üdvözölhetünk. Oscart fog érdemelni márciusban?

Martin McDonagh színre lépése szinte teljes egészében felforgatta a filmes világot (vagy kevesebb túlzással élve, annak egy kis, mégis erős és érdeklődő szegletét). 2008-ban, a Vasember és A sötét lovag mellett volt még egy legenda: az Erőszakik jött, látott és győzött, azon nyomban megtéve Bruges-t az egyik legkedveltebb turistalátványossággá. McDonagh személyében egy új, figyelemreméltó rendezőt üdvözölhettünk, még akkor is, ha a következő filmje, A hét pszichopata és a si-cu korántsem váltotta be a hozzáfűzött reményeket: a legnagyobb probléma talán az volt vele, hogy túlzottan komikus és önelégült mozi volt, szemben az előző film drámai fekete humorával.

McDonagh számtalan interjúban nyilatkozta, hogy a következő filmjében szeretne visszatérni ahhoz a finom elegyhez, melyet az első filmjében alkalmazott. Nos, a Három Óriásplakát Ebbing határában majdnem teljes mértékben képes hozni azt, amit az Erőszakik, és elemeiben, valamint új fogásaiban talán még helyenként felül is képes múlni azt. McDonagh a forgatókönyvet három valódi óriásplakát által megihletett kreatív rohamában írta, és ezúttal igyekezett egy komoly, drámailag potens témával megágyazni a fergeteges dialógusoknak és fekete humornak, melyet színházi évei alatt szedett magára.

A film középpontjában két figura áll: a Frances McDormand által alakított nő, aki három plakátot helyez ki a címben megnevezett, fiktív város határában. A nő lányát megerőszakolták, majd brutálisan meggyilkolták, a rendőrség azonban képtelen volt bárkit is letartóztatni bizonyíték hiányában. Éppen ezért a kétségbeesett, ám korántsem elveszett anya saját kezébe veszi az irányítást, és három óriásplakát segítségével állítja falhoz a rendőrséget: miért nem sikerült még senkit sem letartóztatni?

A film másik fontos figurája a Sam Rockwell által alakított rendőr, akit eleinte kiborítanak a plakátok, majd a film előrehaladtával neki is szembe kell néznie önmagával és a városban a plakátok által kiváltott változásokkal. A film éppen ezért lesz olyannyira kiváló: McDonagh bedobja a karaktereket, majd hagyja, hogy kibontakozzanak. Nem rajzol egyértelműen kivehető határvonalakat, senki nem marad ugyanaz a film végére, mint aki volt az elején, úgy ahogy sohasem teljesen egyértelmű, kinek az oldalán kell állnunk. McDormand karaktere elsőre csak a saját igazáért harcoló, megbántott anya, viszont pillanatok alatt összeomlik az általa felépített figura, mikor egy-egy családi perpatvar közben láthatjuk őt teljesen lekicsinyülni. Hadjárata nemes, azonban nincsenek rá egyértelmű válaszok, és azt is nehéz megítélni, hogy tetteinek következményei miatt mennyire bűnös ő maga is.

Ugyanez igaz Rockwell rasszista rendezőjére, aki eleinte a megtestesült, utálni való antagonista, egy két lábon járó katasztrófa, akiből a városban lezajló események kihoznak egy olyasmi egyéniséget, amit talán még ő sem ismert előtte. Semmi sem biztos, minden képlékeny Ebbing-ben, akárcsak a való életben. Tragédiák történnek a szereplőkkel, mindenkinek át kell mennie valamin, azonban a következményekre és a közben felmerülő kérdésekre nincsenek tiszta válaszok. Még akkor sem, ha sokszor azt követelnénk egymástól és talán az egész világtól, hogy fekete-fehér legyen. Ezt az életérzést, a tanácstalanságot, a továbblépést, valamelyest a megbocsájtást, de legfőképpen a zűrzavart keveri ügyes, drámai szempontból meggyőző keverékké McDonagh, hogy a végén nyakon öntse azt a teljesen abszurd, mégis működőképes fekete humorával. Éppen ezért szeretjük őt.

A mozi egy olyan morális szürke zónában mászkál, mely legfőképp manapság lesz annyira aktuális, amikor minden pillanatban ítélkezünk és olyan szavakkal dobálózunk, mely egyre jobban csak széthúz minket, mint közönséget. Érdekes módon a film elliptikus formájának köszönhetően elsőre úgy tűnik, hogy a plakátok a felelősek a felfordulásért, azonban később egyértelművé válik, hogy a probléma magával a tragédiával van, a plakátok által kiváltott események éppen hogy jót tettek a közösségnek. Mindeközben Ebbing városát McDonagh ugyanolyan melankóliával ruházza fel, mint Bruges-t tíz évvel ezelőtt. Érezzük, hogy a város és a kép súlyos a korábbi és elkövetkezendő események terhétől.

VÉGSZÓ

A film a Golden Globe-ot már elvitte, és óriási esélye van az Oscar-ra is. S bár vannak filmek, melyek győzelmének jobban örülnénk, ha McDonagh megkapná az elismerést idén, akkor azt lelkesedő szívvel fogadnánk, hiszen legújabb mozijában az év egyik legjobbját köszönthetjük.

10

Történet

10.0 /10

Színészek

10.0 /10

Rendezés

10.0 /10

Hangulat

10.0 /10

Látvány

10.0 /10

PRO

  • Fergeteges dialógusok
  • Frances McDormand és Sam Rockwell
  • Morális összetettség

KONTRA

  • Nincs
Megosztás:
Cikk értékelése

Filmes újságíró, hazai és külföldi kiadványoknál egyaránt. Általában kritikákat közlök, valamint filmfesztiválokról tudósítok. Emellett filmesként is tevékenykedem, többnyire írói/rendezői pozícióban.