Spoilermentes kritika a mostani filmkínálat egyik legüdítőbb alkotásáról, a Dzsungelről.
A filmet az eddig elsősorban horrorban utazó Greg McLean rendező (Wolf Creek – A haláltúra, A fenevad) jegyzi, aki az izraeli kalandor és író, Yossi Ghinsberg fiatalkorában átélt igaz történetét viszi képernyőre. A film tehát az 1980-as évek elején történt valós eseményeken alapszik , amikor is a civilizált életre ráunó 22 éves főhős a bolíviai La Paz városába utazik, hogy a Rousseau-i elvek mentén élete kalandjában vegyen részt. A városban barátaival együtt megismerkednek Karl Ruprechter osztrák utazóval, akinek a szavában bízva felfedező útra indulnak a vad és felfedezetlen amazóniai őserdőbe.
A kaland azonban csakhamar rémálomba csap át és eddig ismeretlen veszélyeknek teszi ki a társaságot. A csapat és különösen Yossi egyetlen célja az életben maradás lesz, amiért szó szerint mindent meg kell tenniük.
A főszerepben a szakállas Daniel Radcliffe (Harry Potter, Szarvak) parádézik, aki a szerep kedvéért drámai fogyáson túlesve alakítja Yossi Ghinsberg-et. Radcliffe az elmúlt pár évben mindent megtett, hogy levetkőzze magáról az áldásként és egyben átokként rá nehezedő varázslótanonc szerepét, és színészi kvalitásai alapján ez biztosan sikerülni is fog neki. Nem ragad le a nagy költségvetésű filmeknél (Victor Frankenstein, Szemfényvesztők 2.), több érdekes projektben is bátran részt vesz (Szarvak, Swiss Army Man, A fekete ruhás nő), kísérletezik színházban és ezek mellett irtóra tehetséges tulajdonképpen bármiben is amihez fog. Az alábbi videó rávilágít arra, hogy miért tartom/tartják egy igazán sokoldalú tehetségnek:
Na de vissza a filmhez. A Dzsungel című, ausztrál-kolumbiai thrillert 115 perces játékidővel, magyar szinkronnal sikerült megtekintenem a Pannonia Entertainment jóvoltából és be kell valljam minden percét élveztem. Teljesen rendben van a bevezetés, megfelelő módon megismerjük a karaktereket és az őket mozgató sajátságos világszemléletet. Az első pillanattól kezdve gyönyörű képeket kapunk, ami az egész filmben végigköszön a megpróbáltatások majd a túlélő dráma néha koncentrációs tábort idéző kontrasztjaként. Több álom/lázálom jelenet is bekerült a filmbe, ezeknek a megjelenítése szintén nem zavaró, jól egészíti ki a történetet, úgyhogy összességében vizuálisan nagyon rendben van a dolog. A dél-amerikai zene pedig nagyon jól kiegészíti a képi világot, passzol a látványhoz és a történésekhez.
Már a film első 15-20 perce után tapinthatóvá válik a közelgő veszély és ahogy haladunk előre az időben egyre inkább eluralkodik rajtunk egy nyomasztó érzés, hogy itt valami nagyon rossz fog történni. A film témájából adódóan nem zsákbamacska, ez be is következik, de egy kicsit máshogy mint ahogy egy-egy jelenet, háttérben elkapott kép sugallja, ez pedig abszolút pozitívum. A szereplőkön érződik, hogy nagyon hajszolják a céljaikat és nem is hajlandóak mást látni egy-egy helyzetben mint amit el akarnak érni, így nem is veszik észre a baljós előjeleket. Mindhárom kalandort alakító színész játéka teljesen rendben van, abszolút hihetően adják vissza a karakterük meggondolatlan, “csodaváró” jellemét, Thomas Kretschmann pedig zseniális választásnak bizonyul Karl szerepére. Végig érezni rajta, hogy valami nincs vele rendben, de ez az őrület végig természetesnek hat. Nálam ez a film egyik legnagyobb pozitívuma.
A történet folyamatos, nem pörgős de mégis végig élvezhető, egy pillanatra sem érzi az ember szükségét, hogy a telefonját nyomkodja. Tekintve, hogy egy túlélő drámáról van szó néhány gyomorforgató jelenet kötelezően benne van, de ez sincs túltolva, csupán 1-2 ilyet láthatunk és azok sem kifejezetten durvák vagy hosszúak.
VÉGSZÓ
Összességében jó érzéssel jöttem ki a moziból, azt gondolom mindent kihoztak ebből a történetből amit lehetett. Természetesen nem ez az első ilyen jellegű film a mozi történetében, így nagyon sok újdonságra nem kell számítanunk, de amit látunk az végig rendben van. Radcliffe pedig újfent megmutatta, hogy mindenre képes a tökéletes alakításért és most sem csalódunk benne. Ha a közelmúlt alkotásaihoz kellene hasonlítani, akkor A visszatérő, az Arany és a 127 óra “kellemes” elegyeként tudnám leírni. A jelenlegi kínálathoz mérve pedig, messze nem annyira beteg mint az anyám!, de a közelgő “lájtos” témájú szuperhős filmekben való elmerülés előtt egy kellemes lélegzetvételként mindenkinek tudom ajánlani, különösen a moziünnep kellős közepén.
Szólj hozzá!